Bíró Gergely
Gyurkovics Tibor: Mindennapi szerelmünket
add meg nekünk ma
„- Később akartam kérdezni, mégis ide kapcsolódik: regényeid többsége (Ne szeress, ne szeress; Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma; Pótmajom) az emberi kapcsolatok, főként a szerelem mentén épül ki. Bennük is a megismerhető valóság fölé helyezed az érzelmekben felfokozott világérzetet, a beteljesedés állapotát, amely egyúttal a halálra való készség és a személyiség feloldódásának érzetét adja. Csakhogy mintha ez a teljességélmény elérhetetlen volna, ugyanis minden szerelem beszennyeződik, vagy eleve rosszul sarjad: hol félelmeket tompító bódulattá, a szembesülést és a tiszta döntést elodázó morfiummá válnak, vagy rozoga mankóvá, a személyes siker és a szerettetés eszközévé, hol a halálos kíváncsiságra születnek válaszul, hiába, hol pedig végzetes és bosszúszomjas kötődéssé deformálódnak.
- Szomorú igazság.
- Ennyi?
- Ennyi. Szomorú igazság."
Egyik utolsó, Tiborral folytatott beszélgetésünkből idéztem. Tibor sosem volt szűkszavú, ezért feltűnt a válasz kurtasága. Nem afféle vállrándító rövidséggel felelt, hanem csakugyan szomorú, sokat sejtető tömörséggel. Ezért a szerelemről nem faggattam tovább, erre intett beszédes hallgatása. Meg aztán ott volt a könyv, a Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma, amelyben már úgyis elmondott szinte mindent. Bár Tibor nem arról volt ismert, hogy kizárólag az írásain keresztül nyilatkozna meg. Nemcsak szerzőkről és műveikről beszélt Szerb Antal-i, szépséges személyességgel, de a saját könyveiről is. Mélyen önreflexív író volt, a bűnösök kínkeserves gyónásának lázában égett egész életében, kegyelemre szomjasan. Mégis valami múlt század eleji, úriemberi szemérmesség jellemezte, ha túlzottan személyes kérdést kapott. Mintha e személyességét egyedül az írógépének és a papírnak tartotta volna fenn. Ez is elárult valamit vallomásainak hitelességéről. Gyónásaival magára marad az ember, akárha azok közvetlenül megoszthatatlanok volnának. Sőt mintha ez a magány volna a gyónás éltető, védelmező közege - talán a lélek kitakarása miatt.
Gyurkovics Tibor volt a szerelem s a szemérmes érzékiség egyik legnagyobb ábrázolója. Mélyen intuitív alkat, a megismerés legmagasabb fokának atlétája, íróként is költő, akiben mindig készen álltak a részletek: szeizmográfikusan, nem jelszerűen rögzítette a valóságot. „A kisvasúton éreztem, hogy reménytelen az én vándorlásom a családom és Kata közt. Pedig gyönyörű volt az út, a mezők ordító zöldbe öltöztek, a kis házakból emberi jólét sugárzott. Lebegtem a vasúton, valahogy azt szerettem volna, ha soha nem kellene megérkezni, még talán azt is, ha Kata nem jönne. Lassan szálltam le, a nagy vonat állomása csak kétpercnyire volt. Vakító éles napban láttam a szürke salakkal borított váróperont, szakállas, kedvesen elgyötört fiú nyakában lógott egy forrónadrágos lány, nem hagyta békén."
Gyurkovics Tibor regényében megírta, hogy a Kádár-korszak légköre alkoholizmusba vagy nagyobb tragédiába sodorta az értelmiséget: a belehalásról, a túlélésről, a szerelemről, a család összeomlásáról, egyszóval a szocializmusról szól ez a könyv. Legszebb részei mégis a házasság melletti szerelem, a pengeélen táncoló boldogság rövid fejezetei.
„Negyvenévesen az emberben újra föltámad a vágy, hogy igazolva lássa húszévesen magát. Ezért keres öntudatlanul fiatal barátokat - ez persze már nem barátság, csak annak lázas pótléka. Meg fiatal nőket. Nemcsak az ifjúságért, friss szépségért, dehogy. Hanem mert húszéves, igazi énjét keresi, a fiatallal húszéves akar lenni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kata annyit jelentett számomra. Mert egy hosszú pillanatig hihetetlennek látszik, hogy megtörténhessen ez a múlt, ez a nagy visszafordulás... A kínzó reményen át olyan keservesen szép ez a beteljesülés. Persze, lehet, hogy csak azoknak az embereknek, akik életük során nincsenek befejezve. Nyitottak maradnak. Talán, mert így születtek, s megmaradtak kamasz állapotban, újra várva, új hitre, talán, mert életüket elhibázták. Kialakítottak maguknak egy akármilyen jó, de látszatéletet, s egy hosszú pillanatra azt remélik, hogy megtalálják énjük eredeti állapotát. Kata ilyen hosszú pillanat reménye volt. Fölidézte a múltamat, teljes egészében, nemcsak visszafiatalított, ez nevetséges, hanem eredetivé tett. Önmagammá, minden eddigi részletvakolatot leverve. Mintha egy parázségető hosszú pillanatra az ember torkában fölnyílik a kiáltás, hogy megtaláltam az igazit. Akivel élni lehetne, vagy akár meghalni..."
Gyurkovics Tibor: Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma. Kozmosz, Budapest, 1974
