Németh Zoltán
Horror és paranoia
Senki sem gondolná, hogy egy ilyen normális ember, mint a Szerző, olyan őrültségbe veti bele magát, mint a horror. Ráadásul nekem is be kell mennem, bele kell mennem. Rovarirtás, be kell mennem, mondom, hogy eltereljem a figyelmet, és észrevétlenül közelíthessem meg a verseket. Az ajtóra az van írva, Horror klasszikusok.
Egy ilyen könyvben semmi sem az, mint aminek látszik. Pedig elvileg minden az azonosítást szolgálja. A leírások tömege, a leírásoké, amelyek fixálnak. „Lassú, szadista halálok, / sok zoommal." Nem véletlen, hogy ezzel a mondattal kezdődik a kötet. „...odatolni a fejet / az objektív elé." Az azonosító, rámutató, fixáló leírások tömege abban érdekelt, hogy képek sorozataként álljon elénk a vers. De míg a filmnél meghatározható, hogy mondjuk 16, 18, 24 vagy 25 kocka/másodperces sebességgel követik-e egymást a képek, addig egy vers esetében esetleg a kocka/verssor vagy a kocka/vers felbontás adódhat technikai viszonyítási pontként. Vegyük példának a „De a verítékcsepp csiganyoma / lehetne kifolyt szemé is" két sorból álló jelenetet. A „verítékcsepp" lehetne az első képkocka, majd ezt követi a „verítékcsepp csiganyoma" kocka még rögtön ugyanebben a sorban, majd pedig a „verítékcsepp csiganyoma" képkockához a következő sorban a „kifolyt szem" rendelődik hozzá. Vagyis 2 sorban 3 kockás sebességgel halad a szöveg ebben az esetben.
Mindez természetesen azonnal és erőteljesen veti fel azt az igényt, hogy médiumközi helyzetben értelmezzük Vida Gergely verseskötetének darabjait. Vers és film, vers és kép közti viszonyok átírási folyamatainak gazdag lehetőségeire látunk rá. Most akkor felhasználok egy Brian Jenkinson-mondatot, és átírom ilyenre: „A legújabb átíró-rendszerek, mint a Horror klasszikusok, bebizonyították, hogy a filmről versre kopírozás hatékonyan elvégezhető retorikai technológiával is adatveszteséggel, de minőségromlás nélkül; ezt nevezzük retorikai, vagyis nyelvi módszernek. Ezeket a rendszereket azért fejlesztette ki az irodalom, hogy tetszőleges módon manipulálni lehessen a rögzített képet anélkül, hogy azt az irodalmi mű minősége szemmel láthatóan megsínylené." Az eredeti mondat így hangzik: „A legújabb átíró-rendszerek, mint a Cineon vagy a Domino, bebizonyították, hogy a filmről filmre kopírozás hatékonyan elvégezhető digitális technológiával is adatveszteség és minőségromlás nélkül; ezt nevezzük transzparens vagyis áttekinthető módszernek. Ezeket a rendszereket eredetileg azért fejlesztette ki a filmipar, hogy digitális úton manipulálni lehessen a rögzített képet anélkül, hogy azt a film minősége szemmel láthatóan megsínylené." (Brian Jenkinson: Digitális technológia alkalmazása filmarchívumokban)
De milyen horrorról van szó? Vagy máshogy feltéve: mi a horror? Vagy ha harmadszor, még pontosabban akarjuk feltenni a kérdést: mitől válik horrorrá, horrorisztikussá egy kép, egy jelenet? Vida Gergely versei jellegzetesen posztmodern választ adnak erre a kérdésre akkor, amikor a horror meghatározását az olvasóba helyezik. Horror az, amit a befogadó horrorként interpretál, amelyet horrorisztikusként érzékel. „Hogy a bestiák egyre kiszámíthatatlanabbak, / bizonyos értelemben a te műved" - olvashatjuk. Vagyis nem attól horror a horror, hogy a szereplő milyen jelenetek részese és elszenvedője. Innét az a tapasztalat, hogy a Horror klasszikusok verseinek nagyon sok jelenete egyáltalán nem illeszkedik valamiféle egzakt horrorleírás retorikájába. Hiszen az a horrorisztikus, amit a befogadó, a lírai alany horrorisztikusként kódol önmaga számára. Minderre a versben megjelenő paranoia fogalma utal. A paranoiás tudat számára bármi lehet horrorisztikus. Akár egy könyv elolvasása, vagy egy könyvbemutató is. Ilyen, hétköznapi horrorokkal viszont tele van a könyv.
Leírásokról beszéltem, és itt kell említeni az ekphraszisz, a képleírás alakzatát, amely rendkívül hatékonyan lép működésbe a kötetben, csak éppen a homéroszi eredet, Akhilleusz pajzsának leírása helyett más műalkotások, jelen esetben horrorfilmek képkockáit írja bele a szövegbe:
Az utcát, mint egy szobát, sötétedés után belakják
az árnyak, jól látszik a kémlelőnyíláson át,
nem feltámadás,
zajok, Virginia, vagy valaki más,
teát főz a konyhában, itt most
vágás,
annak kellene lenni.
Némiképp Tandori (A. Rimbaud a sivatagban forgat, Egy vers vágóasztala), némiképp Mészöly (Film). De egy ilyen könyvben semmi sem az, mint aminek látszik. A film sem film, a horror sem horror. Miért, a pólóvers pólóvers? Vida egy új műfajt is megteremt a kötetben, a pólóvers műfaját, rögtön két szöveggel. Mindkettő a kedvencem, főként a YAMAHA 1200. Kötélhúzás, tizenéves gyerekek. Ha ez hétköznapi horror, hát legyen horror.
A kötet versei azt sugallják, hogy „Ez egy rejtély. Közepén vagyok egy titoknak." Például találtam egy szót, a kedvenc pólóvers mellett, poccadtság. Nem értettem. Kerestem a Magyar értelmező kéziszótárban. Nincs benne. Beírtam a google-ba. A keresett kifejezés (poccadtság) egyetlen dokumentumban sem található meg. Beírtam azt, hogy poccadt. Öt találat van. Ebből kettő ugyanaz, szóval négy. A négyből kettő két Csehy Zoltán-versben található, mindkettő a Hecatelegiumból: a Murmellius ellen (Új Forrás) és a Kókasszad le (Jelenkor) című versben. Most akkor nem gyanús ez? Most akkor Vida Gergely írta Csehy Hecatelegiumát? Vagy fordítva? Nem gyanús ez?
Ilyen őrültségek azonban minden oldalon találhatók. „Mi történik, ha lehunyom szemem?" - kérdezi egy helyen a vers. A szöveg javaslatot tesz saját nem-olvasására? - kérdezem én. Vagy a szöveg hazudik, minden pontján? „Szemet adtál nekem, hogy lássalak" - mondja egy másik helyen. Vagyis nemcsak én olvasom és nézem a szöveget, hanem a szöveg is olvas és néz engem. Nem? De. Kész horror. Vagy „Dr. Herbert West elhasznált próbababákat felhasználva / rakja össze menyasszonyát". Nem horrorisztikus?
*gyerekszobában szeretkezni
ezt mindig perverz dolognak érezte
vagy csak nem bírta elviselni a gumikacsák
a műanyag dínók meg az isten tudja
milyen lények** tekintetét
Kész horror. Mindenki néz. Mindenhol szemek. Felvételek. Kamerák. Videók. Mindenhol az a kiirthatatlan nyelv, amit nem tudunk leállítani.
Vida Gergely: Horror klasszikusok. Kalligram, Pozsony, 2010
