Benedek Szabolcs
Az orosz Bukowski
Vagy inkább szovjet? Persze az örmény és zsidó származású Dovlatovnak nyilván semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az orosz írók között tartják számon. Már amikor számon tartották. Ahhoz ugyanis el kellett előbb telnie a születésétől számítva majdnem negyven évtizednek, nem beszélve arról, hogy az óceán túlsó felén kellett letelepednie. New Yorkban lett az, ami mindig is szeretett volna lenni: orosz író. Nem mellesleg, hangsúlyosan szovjet. Azokban az évtizedekben ugyanis minden összefolyt. Mi például szovjetekről beszéltünk, de közben oroszokat mondtunk. Szergej Dovlatov pedig az azóta megboldogult Szovjetunióról adott kínosan pontos látleleteket. Olyannyira pontosakat, hogy azokat csak a határokon kívül lehetett nyomdába adni. A szerzőjüknek pedig végül el kellett hagynia az országot. Illetve az államot. Államszövetséget. Vagy micsodát. Szóval azt a Szovjetunió nevű koholmányt, amelynek Dovlatov minden szegletében talált megírnivalót, lett légyen szó kicsapott leningrádi egyetemistaként, fogolytábori őrként, észtországi újságíróként, vagy éppen a Puskin Emlékhely egyik munkatársaként szerzett élményekről.
Az Európa Kiadó évek óta párosával adja közre Dovlatov regényeit (kötetenként kettőt). Megmondom őszintén, a korábban olvasottak legföljebb annyira hagytak mélyebb nyomot bennem, amennyire ez a sajátosan nyers, egyszerűségében is sokatmondó nyelvezet és írói látásmód, valamint az általa ábrázolt, helyenként szürreális, de többségében aljas és kificamodott világ az ismerkedési fázisban újszerűként hathat. Elolvastam őket, aztán félretettem, mondván, ez is megvolt. A sorozat legutóbbi darabja azonban lebilincselt. Nem is annyira a kötet első harmadában található A kihelyezett tagozat című kisregény. Ebben ugyanis, dovlatovi mércével mérve, mondhatni, nincsen semmi különös: a történet apropóját egy hajdani szeretőnek egy össz-orosz emigráns konferencián való váratlan föltűnése adja, lehetőséget teremtve a jelen, értsd: a nyolcvanas évek amerikai orosz kolóniája, valamint a szovjet félmúlt Dovlatovra jellemzően fanyar és cinikus ábrázolására, mi több, összemosására. Lásd például azt a jelenetet, ahol a konferencia résztvevői különös műgonddal megfogalmaznak egy Nancy Reagannek szánt levelet, mire valaki megjegyzi, hogy a First Ladyt talán összekeverték Krupszkajával...
Annál érdekesebbnek és vonzóbbnak találtam (legalábbis a magam számára) a kötet második felében sorakozó elbeszéléseket. Egy részük a meghökkentő, szürreális fordulatokkal már-már Boris Vianra emlékeztet, én viszont a korai daraboknál jóval erősebbnek érzem azokat, amelyekben Dovlatov az emigráció sajátos atmoszféráját idézi föl, azzal a szűkszavúságában is beszédes írói eszköztárral, ami (mások mellett) az amerikai Charles Bukowskira jellemző. A legkiválóbb novellákból (A játék; Az utcán és otthon; Harmadik kanyar balra; Ennyi...) ugyanis világosan kitűnik, hogy Dovlatov (Bukowskihoz hasonlóan) képes (volt) a legbanálisabb események elbeszélésével és a látszólag leghétköznapibb figurák szerepeltetésével sorsokat és teljes életpályákat megmutatni. Mégpedig mindenféle mesterkéltség és túlírás nélkül, a legcsupaszabb realitásnál megmaradva. Ezekben az írásokban, ahogy Bukowskinál, úgy nála sem lehet pazar ötletelést és sziporkázó nyelviséget találni. Helyette kézzelfogható, életszagú valóságot. S azt a bizonyosságot, hogy a magányos vodkázások, a szállodai prostituáltak, vagy éppen a rossz időben végbevitt autós kanyarodás mögött is ott van az irodalom.
A könyvet afféle minidarabok zárják: részint anekdoták, részint már-már viccnek megfelelő rövid történetek; részint amolyan aforizmák. Ízelítőként álljon itt belőlük egy: „A család nem az állam sejtje. A család maga az állam. Harc a hatalomért, gazdasági, alkotói és kulturális problémák. Kizsákmányolás, álmodozás a szabadságról, forradalmi hangulat. És ehhez hasonlók. Ez maga a család." Valamint még egy: „Szenvedek a saját bizonytalanságom miatt. Gyűlölöm, hogy a legapróbb semmiségek miatt is kész vagyok összetörni. Kimerített az élettől való félelem. Pedig ez az egyetlen, ami reményt ad. Az egyetlen, amiért hálásnak kell lennem a sorsnak. Mert mindennek az eredménye: az irodalom."
Szergej Dovlatov: A kihelyezett tagozat - Válogatott elbeszélések. Európa, 2010. Fordították: Abonyi Réka, Kisbali Tamás, Szőke Katalin.
