Ayhan Gökhan
Toldalagi Pál: Árnyak zenéje
Nem hagyhatom ki e rövid kis bevezetőt. A magyar irodalomtanításban mintha az irodalomtörténeti fordulatok mentén tevékenykedő szerzők neve lenne mindenki mást kizáró elsődleges helyen. Petőfi és Arany, Ady és Babits, József Attila és Weöres Sándor. Valahol nem baj, érthető ez az elkülönülés. Az irodalomtörténet megállapításom szerint nem értékelhető egyértelműen a nagy korszakok nagy alkotóival, mert az olyan lenne, mint teszem azt, Magyarország vízrajzi térképe kivétel nélkül a Duna és a Tisza vonalát jelezné. Nehéz vállalkozás a betemetett szerzők rehabilitálása, nagy veszéllyel járhat, gondoljuk meg, az egyes szerzőket esztétikai értékükről megfeledkezve ássák alkalmanként elő az igazságos feledés homályából. Saját tapasztalataimból kiindulva, egy-egy nem túl szerencsés alkotó megismeréséhez a nagy művek ismerete és elsajátítása vezetett el, kedvező fényt bocsátva a kérdéses művek közé. A szigorú esztétikai bírálat vérpadján így könnyebben átjut az sok-sok, feledés fenyegette irodalmi mű, amik összességükben adják ki a magyar irodalmat. A magyar irodalom rászorul e művek második felfedésére, egy megkésett lepel lerántása kevésbé árt, mint a felelőtlen múlt időben hagyás veszélye. Az irodalomtanítás szűk keretei között nincs idő és lehetőség, annál több azok esetében, akik magát az irodalmat csinálják, lévén az irodalom nem organikus valami, hanem emberi hatások, ízlések és szemléletmódok állandó befolyásának működőképes következménye.
Garay János, Gulyás Pál, Heltai Jenő, Dsida Jenő és Kellér Andor esztétikai érvényessége és igényessége ismeretében meggyőzően állítom: baj van. Baj a magyar irodalomban, a kanonizáló gépezetben. A magyar irodalomtörténet rendre megfeledkezik róluk, könyveik újabb kiadása jó ideje mellőzötten vesztegel. Hol kereshető egyértelműsítő magyarázat, érvényes indoklás egy mű és alkotó megítélhetősége, idő felettisége szempontjából? Az irodalmi magánbeszélgetésekből kivált és szerveződött vélemény szolgált több alkalommal indokul egy szerző elfogadása, elfogadtatása érdekében, tett első lépéseket az adott alkotó kanonizálódása mellett. Arany tevékenysége Madách Tragédiája körül kívánkozik azonnal ide; manapság Tandori Dezső Szép Ernőt, a Kráter Egyesület és könyvkiadó Wass Albertet tartja „életben." Az irodalmi barátságok és felfedezések korszakában egy apró véletlen, egy-egy mozdulat következtében megtörténhet bármi, hírnévhez és értő vagy épp értetlenkedő közönséghez juthat a rég halott szerző.
A nagy magyar írók közül kifelejtett Toldalagi Pál tragikus mellőzöttsége irodalmi műhibaként értékelhető. Toldalagiról a megfeledkezés nem magyarázható egyszerűen magával a tárggyal, az irodalom tárgyával, annál mélyebb és összetettebb rétegződés juttat el az elsődleges okhoz. Rögtön kérdéssel kezdeném: miért nem érdeklődik a kortárs irodalomtörténet Toldalagi Pál után? Ki tudja, mi lenne a megfelelő válasz. A tavalyi évben a Napkút Kiadó vállalkozott, hogy Toldalagi Pál kötetben nem megjelent verseit összegyűjtse és kiadja, mindehhez pedig egy Basa Viktor nevével jegyzett, értő bevezetőt mellékeljen elöljáróként. A Hafner Zoltán lektorálta könyv fontos és jelentős vállalkozásnak bizonyul, a kallódó versek idővel végképp elveszhettek volna, Toldalagi nem igen törődött az írásaival, szerkesztőségben hagyott regénye és több levél, jegyzet látta ennek kárát.
Toldalagi Pál kevésbé vett részt a kor irodalmi életében, mint kortársai, bécsi úti lakásukban éltek édesanyjával ketten, a kortársak visszaemlékezései beteges, furcsa személyiségnek írják le őt, a versek annál meghökkentőbbek, szigorú formahűség jellemzi őket, és ami lényeges, egy felesleges szó nincs bennük, Pilinszky Jánosnál tapasztalható hasonló rend és rendszer, a hűség a pontossághoz. A könyv szép és barátságos, a Toldalagi-költészet megismerésének, tankönyvbe emelésének sok száz lépése közül az első. Beszélhetünk katolikus irodalomról, a Vigilia körül csoportosuló költők tevékenységéről, a sok név mellett Rónay György, Pilinszky János, Sík Sándor érdemel szót, a korábban népszerű Mécs László jó ideje mellőzött alakja az irodalomtörténetnek, feltételezhetően joggal. Toldalagi esete más, ő szükségszerűen kapcsolható a friss és eredeti katolikus lírához, nem ártana végre foglalkozni vele.
Kérem az olvasót, szerezze be ezt a gyűjteményt, és tegye nyugodtan a Pilinszky- és Weöres Sándor-kötetek közé, állítom, nem lehetne méltóbb helyen.
Toldalagi Pál: Árnyak zenéje. Budapest, Napkút, 2010.
