Sztakó Zsolt
Mítoszok a történelemről
A mítoszok meghatározó szerepet játszanak egy társadalom identitásában, mert pont a legendák jelzik a legjobban, hogy az adott társadalomnak milyen énképe van. Azonban az se jó, ha pusztán csakis ezek a mítoszok uralják egy társadalom gondolkodását, mert ez azt jelenti, hogy a valóságot túlságosan csúfnak találja, és legendákkal akarja „kozmetikázni", vagy legalábbis megindokolni, hogy miért úgy történtek a dolgok és nem másképp, esetleg még fel is menthet minket a felelősség alól.
Ezek a gondolatok akkor jutottak az eszembe, amikor kézbe vettem az Osiris Kiadó Mítoszok, legendák, tévhitek a 20 századi magyar történelemről című kötetét, Romsics Ignác szerkesztésében, amelyben tizenegy tanulmány van, melyek mindegyike egy-egy elterjedt tévhitet igyekszik megcáfolni. Ezek közül három is az első világháború elvesztésével, illetve Trianonnal foglalkozik. Innen is látszik, hogy milyen meghatározó szerepe van ennek az időszaknak a történelmi köztudatban. Ezért most én is csak ezzel a három tanulmánnyal fogok foglalkozni.
Az első világháború körüli eseménysorozat a mítosz- és legendagyártás táptalaja, mivel hozzáköthető a Monarchia felbomlása, és Magyarország megcsonkítása. Ez pedig alkalmat adott a különböző politikai erőknek, hogy az eseményeket a saját szájízük szerint értelmezzék, és használják fel politikai céljaikra.
Ennek a korszaknak megkerülhetetlen kulcsfigurája volt Gróf Tisza István miniszterelnök, akiről az volt az elterjedt nézet, amit még az antant sajtó is visszhangzott, hogy ő volt a felelős a világháború kirobbantásáért. Pedig ifj. Bertényi Iván tanulmánya - Tisza István és az I. világháború - cáfolja ezt a legendát. Tisza a végsőkig ellenezte a hadüzenetet Szerbiának, és végül csak német nyomásra engedett. Ezek után érthetetlen, hogy mégis miért nem tett semmit ennek a tévhitnek a megcáfolására, amit Magyarország ellenségei (értsd: az utódállamok vezetői) minden bizonnyal számtalanszor használtak érvként, amikor arról tárgyaltak az antant vezetőivel, hogy a háború után majd jól meg kell büntetni Magyarországot, mint fő háborús bűnöst.
Szinte az az ember érzése, hogy Tisza István egy görög sorsdráma főszereplőjének képzelte magát, amelyben Magyarország végzete teljesedik be. Ennek a sorsdrámának pedig igazán „stílusos" vége lett abban a Hermina úti Róheim-villában.
Romsics Gergely tanulmánya - A Habsburg Monarchia felbomlásának osztrák és magyar mítoszai az emlékirat-irodalom tükrében - bizonyítja a leginkább, amit a bevezetőben írtam, hogy tudniillik minden politikai irányzat igyekezett a saját ízlése szerint interpretálni az eseményeket.
Trianon után különböző elméletek keringtek a szabadkőműves, majd a zsidó összeesküvésről, amely megcsonkította Magyarországot. Pedig az igazság csupán annyi, hogy itt az antanthatalmak, főleg Franciaország, jól átgondolt érdekei voltak a döntőek, és nem a szimpátia, pláne nem a magyar politika. Arról volt ugyanis szó, hogy egyrészt falat kellett felhúzniuk maguk és a bolsevizmus közé, amely keletről fenyegetett, másrészt pedig így akarták Magyarországot elszigetelni Németországtól, amelynek hazánk mindig is a szövetségese volt. Ugyanakkor arra is ügyelniük kellett, hogy ne csonkítsák meg Magyarországot elviselhetetlenül, és ne kényszerítsék a magyarságot egy túlélő háborúba. Ezért aztán határt kellett szabni az utódállamok mohóságának is, amely még többet harapott volna ki Magyarország testéből.
A kötet harmadik tanulmánya Ablonczy Balázs munkája (Trianon legendák), amely azóta önálló kötetként is megjelent, ezzel is jelezve a téma fontosságát. Egy fejezet erejéig foglalkozik azzal a legendával, hogy Georges Clemenceau magyar menye miatt volt olyan kérlelhetetlen a magyarokkal szemben. Igaz, ennyi erővel lehetett volna amiatt is, hogy Ady kedvezőtlen kritikát írt egyik drámájáról. Annyi azonban bizonyos, hogy a Tigris magyar kapcsolatait igyekezett a politika is felhasználni. Mind IV. Károly a különbéke-puhatolózásoknál, mind pedig Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere.
Habár még nem értem egészen a könyv végére, de azt már most látom, hogy mennyire izgalmas dolog a mítoszokkal foglalkozni. Csak az ember meg tudja különböztetni őket a valóságtól.
