Szántó Magdolna
Történelem vs. emberi történetek
Antonia Arslan 2004-es kötete, a Pacsirtavár az 1915-ös törökországi örmény népirtás eseményeit dolgozza fel családregény formájában: a tőlünk nem is olyan távoli, ám kevesek által ismert nép szenvedéstörténetébe enged betekintést.
A prológusban a gyermek nézőpontja érvényesül, aki rácsodálkozik annak a kultúrának a szertartásos világára, amelybe beleszületett. Ugyanez a csodálkozás lesz úrrá az olvasón is, aki kívülállóként figyeli ezt a varázslatos, ismeretlen, de nagyon emberi világot. A retrospektív technikának köszönhetően Antonia a gyermekéveiből azt a meghatározó mozzanatot eleveníti fel, amikor a nagyapjával elmegy Szent Antal napján a bazilikába. Rögtön egy erőteljes családi hierarchia képe rajzolódik ki, amiben mindenkinek van, és megvan a helye, s ez ellen nem is igazán tiltakozik. Minden a jól bevált szokásrend alapján zajlik, ami egy harmonikus élettérbe kalauzolja az olvasót. „Mentünk a Szenthez az árkádok alatt. Június tizenharmadika volt, a névnapom. Az eső zuhogott odakinn, és nekem sehogy se akaródzott kimozdulni, de Jervant nagyapám, a család rettegett hangadója, akinek soha senki nem mert volna nemet mondani, ránk parancsolt." (...) „Henriette nénikém az ezerkilencszáztizenötös népirtás túlélője. Szórványlélek, akinek már anyanyelve sincs (...)". „És van még valami, amit végképp nem értek benne: hiába nyaggatom, nem akarja elmesélni a túlélése történetét, pedig tényleg nagyon izgalmas mese. (...) Ennek ellenére nagyon szeretem őt, mert mindig kényeztet, s ki ne szeretné a sok szigorúság után, ha valaki kényezteti." Henriette nagynéni alakja azért is fontos, mert maga a regény is jórészt az ő visszaemlékezései alapján született meg.
A Pacsirtavár két nagy fejezetre oszlik. Az első az Avakian családot mutatja be. A prológusban megjelenő nagyapa öccse, Szempad áll a történések középpontjában. Jervant Olaszországba ment tanulni, ott is telepedett le, s „fiai hiába kaptak örmény nevet, soha nem fogják beszélni apjuk nyelvét, (...) és Anatólia számukra elérhetetlen mese marad" - jelzik a folyamatos előreutalások. Szempad viszont gyógyszerészként maradt, nem vándorolt el, mint oly sokan a családjából. Feleségével, Susaniggal irányították a népes családot.
„Ezerkilencszáztizennégy augusztusában Európában kitört a háború. Az öreg Hamparcum haldoklik, s az ő búcsúja a mi történetünk kezdete." Ráadásul a nagyapát látomások gyötrik a halálos ágyán, amely előrevetíti a családi tragédiát. A fejezet egyik szála Jervant és Szempad lehetséges találkozását követi nyomon, hiszen az idősebb testvér végre rászánja magát a hazautazásra. A két fiát is magával szeretné vinni, hogy megismerhessék azt a helyet, ahol az apjuk született, ám a hosszas levelezés és szervezkedés ellenére az utazás meghiúsul. Pedig Szempad is mindent megtesz annak érdekében, hogy bátyját megfelelő módon fogadhassa. Végre befejezik a régi villának, a Pacsirtavárnak az építését, ahová a család be is költözik. Ezt azonban nem élvezhetik sokáig, mivel a török katonák vérfürdőt rendeznek. Kegyetlenül megölik a család férfi tagjait, az asszonyokat pedig elhurcolják. Az egyetlen túlélő fiúgyermeket, Nubart, lánynak öltöztetve mentik meg. A véletlennek köszönhetően a fiatal Azniv és Dzselál, a török tiszt románca sem fog beteljesedni, sőt meg sem mentheti a lány életét.
A regény második fejezetének középpontjában Susanig áll, akitől a segítséget várják, s valóban ő lesz a család nőtagjainak támasza. Megkezdődik az elhurcoltatás, a végeláthatatlan gyaloglás a szíriai sivatagba, aminek a végét mindenki jól ismeri. Kegyetlen, embertelen sors vár rájuk, a hatalmukat firtató török fölény megnyilvánulásai. Az asszonyok azonban mindent megtesznek a túlélésért, szökésért, menekülésért. Minden maguknál hordott kincsüket odaadják élelemért, életben maradásért. Nem utolsósorban emberi méltóságukat is feláldozzák. „Szempad lányai életben maradtak, és amint előre megjövendöltetett, Nubar is túlélte a borzalmakat. Zareh egy kerek esztendeig a pincéjében rejtegette őket (...). Végül sikerült feljuttatnia őket egy Velencének tartó hajóra, Velencében pedig már Jervant várta a kis családot. Susanig túlélte azt az évet, és túlélte önmagát, mert az az év hosszabb volt, mint az egész addigi élete."
A regény első fele leginkább a lírai leírásával nyűgözi le az olvasót, a második része pedig torokszorító szenvedéstörténetével hoz közel egy családot, egy népcsoportot, melynek sorsáról olyan keveset tudunk. 2006-ban a Taviani fivérek meg is filmesítik ezt a történetet, hasonló címmel.
Antonia Arslan: Pacsirtavár. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008
