Sztakó Zsolt
A fantázia kalandora
Az idei telet azzal töltöttem, hogy a képernyő előtt ülve újraolvastam Umberto Eco három regényét, A Foucault-ingát (Európa Könyvkiadó, 1992), A tegnap szigetét (Európa könyvkiadó, 1998) és a Baudolinót (Európa Könyvkiadó, 2003).
Szóval Eco, a bolognai esztétikaprofesszor - ami már majdnem olyan, mint hogy Robert Langdon a Harvard Egyetem nagymenő szimbólumprofesszora. Nem véletlenül állítom a kettőt párhuzamba, de ahogy Dan Brown Umberto Eco emlőin nevelkedett, úgy könnyen lehetséges, hogy Brown a harvardi professzor alakját Ecóról mintázta. Mint ahogy A da Vinci-kód A Foucault-inga ötletét nyúlta le. Csakhogy, míg az előbbi halálosan komolyan veszi magát, addig a Garamond Kiadó három szerkesztője: Belbo, Diotallevi és Casaubon bevallottan egy intellektuális játékot játszanak, amibe Belbo még egy számítógépet is bevon, Abulafiát.
A Foucault-inga tele van ezoterikus utalásokkal, azonkívül nem árt, ha az olvasó rendelkezik enciklopédikus ismeretekkel, mert a regényben bőven találni kabbalista, valamint alkimista utalásokat is. Minden fejezet egy idézettel indul, és mindez azt eredményezi, hogy az olvasónak bizony meg kell küzdenie a „szöveggel" (hogy én mennyire nem szeretem ezt a szót, amit az ítészek ráhúznak minden irodalmi alkotásra, no de ez legyen az én bajom). Gyakran azon kaptam magamat olvasás közben, hogy én is ott vagyok az előadóteremben, Eco professzor úr egyik szemináriumán, és hallgatom, ahogy a kabbalista számmisztikáról magyaráz. Azért jutott eszembe éppen ez a „téma", mert ez volt Diotallevi vesszőparipája, akinek a meggyőződése, hogy neki zsidó gyökerei vannak. Ő tart nagyképűen előadásokat a Kabbala számmisztikájáról, éreztetve a másik kettővel, hogy lenézi őket, mint olyan, aki már rátalált a végső igazságra, azokat, akik még keresik.
És ehhez a kereséshez hozzátartozik a Terv is, a nagy összeesküvés-elmélet, amely folyton csak dagad, bővül, valahányszor újabb „ördöngös" kézirat kerül a birtokukba, egy újabb eszement összeesküvés-elmélettel.
Csakhogy Ecónál ez se olyan egyszerű, hisz magával a Mágussal van dolgunk, aki csettint egyet, és mi megint másutt vagyunk, és csak nézünk, forgatjuk a fejünket, hogy hova varázsolódtunk. Valóság és képzelet összefolyik, és ez Eco regényeinek a kulcsa - a fantázia segítségével újraépíteni a valóságot, és ebből teremteni meg a saját univerzumot.
Ennek az univerzumnak egy másik szelete A tegnap szigete című regény, amelyben Eco izgalmas szellemi kalandra viszi hűséges olvasóját, és nekem az az érzésem, sportot űz belőle, hogy egy enciklopédia anyagát zsúfolja bele a regényeibe. Az entellektüel gőgje, hogy lám, én ebben is otthon vagyok? Nyelvöltés az olvasóra: küszködj meg, ha olvasni akarsz? Vagy szimplán csak a vérében van a tanítás? A tegnap szigete lehet szimbólum is, mondván, lehet, hogy a hajód csak egy mérföldre horgonyoz egy szigettől, de ha nem tudsz úszni, sose jutsz oda, és könnyen lehetséges, hogy nem is éri meg a fáradságot. Múltunkkal együtt kell élnünk, de nem szabad benne élni.
A Baudolino főhőse akár a szerző alteregója is lehet, mindenesetre erre enged következtetni, amilyen kedvvel mesélni kezdi Nikétasznak, a bizánci császár krónikásának az életét. Az elbeszélés bővelkedik fantasztikus fordulatokban, és Nikétasz sejti, hogy Baudolino közönséges hazudozó, mégse tud szabadulni a mese varázsától.
Eco három könyvét elolvasva, kiegészítve a negyedikkel, A rózsa nevével, amely már kötelező olvasmánynak számít, szóval, mindezt elolvasva, az ember nem tudja leküzdeni a zavarát, hogy kivel van dolga. Egy tréfamesterrel, aminek szintén szokás őt aposztrofálni, vagy egy komoly irodalmárral, nagy mesemondóval? És, mint a mesemondók általában, ő is újraértelmezi a valóságot. De mi ezt elnézzük neki, hiszen olyan csodálatos meséket mond.
