Limpár Ildikó
Ezer év összetartozás
A családregény nehéz műfaj, írónak s olvasónak egyaránt: egy dinasztia életét bemutató, tisztességesen megírt, nagy ívű történetben sok a szereplő, mindenki mindenkinek valamilyen rokona, és ha pechünk van, az ősök ráadásul hasonló hangzású neveket adnak leszármazottaiknak - de legalábbis majd mindenki nevének ugyanaz lesz a kezdőbetűje. A szerzőnek igazi kihívás élettel megtölteni ennyi karaktert úgy, hogy az olvasó ne tévedjen el a nevek útvesztőjében, vagyis minden szereplő egyéniség legyen, önálló jellemzőkkel. Ehhez hozzájön még az időkezelés összetett problémája is, amely minimum két, némiképp ellentétes feladat elé állítja a szerzőt: az időt sűríteni kell, hogy több generáció története elférjen benne, ugyanakkor épp az idő múlását kell megmutatni az egyes korszakok felvillantásával. Egyszóval: nem triviális erőpróba, s különösen nem az egy elsőregényes író számára. Mariolina Venezia azonban - teljesen megérdemelten - egy csapásra begyűjtött egy Campiello-díjat Ezer éve itt vagyok című családregényével, melyet sokan máris Marquez Száz év magány című művéhez hasonlítanak.
Venezia regénye egy csodaszerű eseménnyel kezdődik: Don Francesco Falconénak fia születik végre a hat leánygyermek után, ami legalább annyira csodaszámba megy, mint az, hogy féltve őrzött olívás hordói maguktól megrepednek, s elfolyik belőlük a drága olaj. Egy ilyen kezdés után azt gondolnánk, hogy a regény majd a fiú fordulatos életének eseményeit dolgozza fel, de erről szó sincs: a könyv középpontjában az asszonyok állnak, akik leginkább lánygyermekeknek adnak életet - ki többnek, ki kevesebbnek. A szereplők többségét nem zárjuk a szívünkbe, de hibáikkal, gyengeségeikkel együtt is látjuk bennük az erőt, mely magában hordozza az igazi sikerélményt: a túlélést.
De mi is valójában a túlélés? Mi az, ami fennmarad az idő múlásával, mi az, ami túléli még a halált is? Venezia varázslatos válasza: a családi kötelék, a generációk mágikus összetartozása, mely az emlékein keresztül az ember részévé válik még megszületése előtt, beépül a magzat szervezetébe, s együtt fejlődik vele hónapokon keresztül, hogy ezzel felvértezve bújjon ki a világra. Mert ha épp nincs is mit enni, vagy éppen nem bírunk egy falatot sem magunkhoz venni, mert betegség rágja lelkünket, a családi történetekből erőt meríthetünk. Ha van, ki elmesélje nekünk, újra és újra, akkor olyan táplálékhoz juthatunk, amely tudatunk legmélyén lakozó energiáinkat szabadítja fel, az ősök energiáit, mely nem más, mint a mágikus kapocs a generációk között.
A grottolei család történetét Gioia meséli el, a lány, aki meg sem született, mikor a felidézett események nagy része végbement, hiszen a regény 1861-ben kezdődik, és 1989-ben ér véget, amikor Gioia még fiatal nő, és hazalátogat szülőfalujába. Éppen ezért nem róható föl a regény hibájának, hogy szinte átsuhan a történelmen, vignetta-szerűen villantva fel az olasz história egyes korszakait, ahogy azt Grottoléban átélhették az emberek - bár tény, hogy én néha szívesen elidőztem volna egy-egy időszakban, és sokszor éreztem úgy, hogy túl gyorsan szalad az idő, pedig még szívesen körbenéznék a kis faluban. A történelem nagy része azonban Gioia magzat-álma, ezért ősei érzései kidolgozottabban jelennek meg tudatában, mint a történelem szétfoszló szövetének darabkái.
Az idő: változás és maradandóság. A történelem a hihetetlenül gyorsan végbemenő változásról szól, a család története mindarról, amit nem kezdhet ki még a legnagyobb változás, a halál sem. Nem csoda, hogy Candida (aki egyike az idősebb nemzedék hölgytagjainak, akiknek többsége C-vel kezdődő nevet kapott) „kitapétázta a házat mindenféle cédulákkal, melyek mutatták neki az utat, nehogy eltévedjen, nem is annyira a térben, mint inkább az időben, ugyanis azt gondolta, hogy így talán féken tudja tartani a holtakat, akik egyre pofátlanabbul vegyültek az élők közé, annyira, hogy már nem is tudta megkülönböztetni őket az élőktől."
Élők és holtak egyetlen nagy láncolatot alkotnak Venezia regényében. Bő száz év történetéből így lesz ezer év a címben, s így tapasztaljuk meg az időt mi is, míg olvassuk Venezia művét: nem csupán az a rövidke idő válik részünkké, mit az olvasás élményére szánunk, hanem az utazás, melyet közben akarva-akaratlanul megteszünk saját fel nem tárt emlékeinkben, melyek összekötnek minket őseink szellemeivel.
Mariolina Venezia, Ezer éve itt vagyok, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010
