Fodor György
Tillárom-tillárom
„Amikor verset írok, gyakran szándékomban sincs verset írni,
csupán játszadozom a szavakkal, és a végén összeáll a vers.
Lehet, hogy régimódi elképzeléseim vannak afelől, milyen is
legyen egy vers, de én valahogy mindig úgy gondolkoztam,
hogy rímelnie kell, üteme legyen, sőt még az sem árt, ha
mondanivalója is van." (Gyimóthy Gábor)
Mire nem jó, ha egy magyartanár a mindennapos órára készülések közepette kalandozik a világhálón! Ha érdeklik a nyelvek, ha sohasem hanyagolja a nyelvtan órát, ha felfigyel a finnugor nyelvrokonítás kortárs problémáira, rábukkanhat igen ritkán emlegetett költőkre is, akik arra hivatottak, hogy a magyar nyelv gyönyörűségét hangoztassák, őrizzék, ápolják, elsősorban megragadják annak sokszínűségét.
Jelen esetben az 1936-ban született Gyimóthy Gáborra mutatott a kurzorom. Kiderült, hogy a legismertebb költeményét olvasom éppen, amely minden igényesebb nyelvművelő portálon megtalálható. Talán a kedves Olvasók előtt sem maradt észrevétlen immár klasszikusnak számító költeménye, amely Nyelvlecke címmel íródott Firenzében, 1984-ben. Az írás arról nevezetes, hogy a szerző 75-féleképpen adja meg benne a „menni" ige rokon értelmű kifejezéseit. Jogos a végső felkiáltás: „Mindezt csak magyarul tudom, mert magyarul lehet!". Ugyanezt a verset megtaláltam az első kiadott kötetében is Utószóként feltüntetve. Korántsem akartam a filológus szerepében tetszelegni, de nagyon megörültem, amikor kezembe került a Tillárom-versek.
Mire nem jó, ha egy magyartanár egy multi mellett berendezkedett bolhapiacon bogarászik! Groteszk a helyzet, hiszen kezdetben, Berzsenyihez hasonlóan, a szerző sem szánta nagyközönségnek a verseit. Akarata teljesülni látszott, hiszen magam is egy kartondoboz alján bukkantam rá. Talán sikerül visszahozni a köztudatba, annak ellenére, hogy ő magát sosem tartotta költőnek, gondolatai úgy szálltak a szélben, mint az ökörnyál, s csak néha akadtak fenn egy-egy faágon (Előszó gyanánt).
Első kötete a Nemzeti Digitális Adattárban nyelvi és szerzői hungarikumnak van bejegyezve. A kiadó svájci (hiszen Gyimóthy 1956 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal itt él), a belső borítón mégis az fedezhető fel, hogy a gyomai Kner nyomdában nyomtatták. Micsoda összefüggések! Noha a mű nemcsak ezért értékes a Békés megyeieknek, hanem azért is, mert kevés olyan kortárssal találkoztam, aki ennyire tisztán, érthetően, őszintén szólna belső érzéseiről (az alcím sem véletlenül: Érzések rímekben). Sallangmentesen, de nem sablonmentesen. Darabjai - saját bevallása szerint is - nem világmegváltó célzattal íródtak, hanem egy-egy hangulat megragadása ösztönözte születésüket. Ezeket a hangulatokat olykor tájak, gondolatok, akár egy-egy naplemente hívta létre. Hogy merre szálltak ezek a gondolatok? Valahol Európában... Aix-en-Provence, Bagno di Romagna, Bern, Budapest, Cannes, Firenze, Genf, Hägglingen, Juan-les-Pins, Kilchberg, Lucca, Lugano, Perugia, Pécs, Pisa, Siena, Zürich... azaz: Magyarország, majd a világháború után Németország, Svájc, Olaszország és Franciaország. Minden hely tele élettel, ugyanakkor tele magánnyal. Ez egyrészt az emigrációból fakad, másrészt ténylegesen a társtalanságból. A költemények jelentős hányada a szerelem-tematikára épül. A csattanók a kedves keresésének toposzát örökítik. A rímszerkezetek a klasszikus verszenét erősítik, ritkán térnek el a jól bevált abab-formától. Ha eltérnek, akkor - érdekes módon - épp valamilyen távoli, például keleti tájról ábrándozik a költő (Hindu mese, Japán lány, Mesélj Dél-Afrikáról). Mondhatnám, hogy költészete neoromantikus, hiszen olvasásakor Novalis-parafrázisok jutottak eszembe, egy kis Petőfivel fűszerezve, Adyval borsozva és Juhász Gyulával megbolondítva.
Hosszú szöveg a kötetben nincs, tényleges ajánlás sincs, hiszen:
„Az ilyenfajta verseskötet hátlapjára tulajdonképpen nem kell ajánlás, mert ha belelapozunk a könyvbe, két-három rövid vers elolvasása után annyit tudunk meg a tartalom jellegéről, mint amennyit hosszú szövegben sem lehetne leírni. Hosszú szöveg meg úgysem férne el a hátlapon. És ez jó is így, mert hosszú szöveg olvasásába nem kezdene senki. Mégis. A kedves Olvasónak, aki valóban itt kezdené az olvasást, nem ajánlom, hogy kinyissa ezt a könyvecskét, ha nem szereti a régimódi verseket, melyek nem világrengető céllal íródtak... A kedves Olvasótól pedig, aki itt fejezi be az olvasást (van ilyen Olvasó?), megkérdezem, ugye nem volt félrevezető a könyv címe? És: Ugye nem vásárolt narancs-dzsem helyett tökfőzeléket, vagy fordítva?". (Merthogy színre és állagra, befőttesüvegbe zárva mindkettő ugyanolyan.)
Bátran kijelenthetem. Nem. 110 oldalon, 108 versen keresztül éreztem, hogy Hofi nem hazudott: „Nem értem, hát ilyen vers manapság, hogy: Tillárom, tillárom! - Ilyen vers méé nincs? Csak ilyen van, hogy: Föld-anyjának föld-anyja... Az anyja!". Jelentem: Tillárom-vers is van. Az anyja...
Gyimóthy Gábor: Tillárom-versek. Gilde Verlags- und Handels-GmbH, Fahrwangen, Schweiz, 1999
