Zsidó Ferenc
Óda a holnapi asszonyokhoz
Az igazán fontos versek helyettünk beszélnek, azt mondják ki, amit mi is magunkban hordozunk, öntudatlan sejtelemként, de megfogalmazni nem tudunk. A költőé a kimondás lehetőségének kegyelmi pillanata - anélkül, hogy a poétai mesterséget túlmisztifikálnánk.
Fekete Vince Óda a holnapi asszonyokhoz című verse mindent elmond, amit én nőkről, anyákról, házasságról, feleség- és férfiszerepről gondolok. Összegez, letisztít, úgy, ahogy én magamban sosem tudnám letisztázni. Ilyen verset olvasni reveláció-szerű. (Hű-ha, kegyelmi pillanat, reveláció - micsoda kifejezések jönnek elő, mintha valami végletesen bonyolultról lenne szó, holott erről szó sincs: a vers egyszerű, bensőséges).
A harmincas-negyvenes nők csodájáról ír Fekete Vince, akik meggyötörten, szarkalábassá, zsémbessé válva is imádnivalók. Az ösztönös kedvességük miatt, amellyel a feleség- és anyaszerepet vállalják, magától értetődően, a heroizmus tudata nélkül. Az ezt felismerő férfi, aki a szeretet és jóság munkálkodását látja, elnézővé válik a nő hibáival, hiányosságaival szemben, képessé lesz elfogadóvá és odaadóvá válni.
„Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok,/és hol van fénytelen szemetek,/melyben, mint napnyugvásban, izzón/még felragyog tegnapi tüzetek?/Még csak harminc-, még csak/negyvenévesek, sejtelmesek, puhák,/kedvesek, hol van meggyötört/arcotok, szarkalábas szemetek?"
Leginkább az az egyszerűség, őszinteség fogott meg a versben, amellyel a vallomás szavai előtörnek. Aki ismeri a férfiakat (és ki más ismerné jobban, mint a harmincas, negyvenes nők?), tudja, hogy a férfi büszke, zárkózott - talán azért, mert gyengeségét fél megmutatni -, és hímsovinizmusra hajlik. Nos, ebben a versben a férfi egy másik arcát mutatja, egy másik énjét, melyet egyértelműen eme harmincas-negyvenes nő hívott elő. A nőiség előtt fejet hajtó férfi jelenik meg a versben, aki nem átallja beismerni, hogy élete szépségei, élete normalitása nagymértékben eme nőnek köszönhető.
A vers utolsó harmada Juhász Gyula Anna örök című versét idézi, új variációkkal játszik rá: „Benne vagytok/minden vasalónyomban,/minden kimosott ingben,/zokniban és minden ízben,/minden falatunkban,/hajunk hosszában, stuccolt barkónkban, bajuszunkban."
A záró rész pedig az örök összetartozásról beszél, itt jelenik meg az a gondolat, hogy a férfi is romlékony, testi és szellemi mivoltában, és az, hogy a halál után majd újra átélhetővé válik mindaz, ami az életben szép volt. Az a bűnvalló gondolat is felbukkan, hogy életében a férfi sajnos nem csak szépségeket nyújt eme nőnek: „csontjaink mellé kerülnek majd/a csontjaitok, s boldogok/lesztek velünk, mint mikor/nyugodtak voltunk és fiatalok,/és szerelmesek".
Az tetszik még a versben, hogy nem idealizálja a nőt (többnyire józanul, akár kritikusnak is mondhatóan láttatja), a párkapcsolatot sem magasztalja, ugyanakkor annak hétköznapi csodája mégis átsugárzik. A vers különlegessége épp ebben áll, hogy érzékelteti, a nőt a gyarlóságaival együtt (vagy épp azokért) lehet szeretni. Nem mellékes az sem, hogy milyen finom utalásokban beszél a harmincas-negyvenes erotikáról, ami a lángoló huszonévesek szerint már egyáltalán nem sikk. Pedig dehogynem!
Nem csak magánvallomás a költemény (asszonyokhoz beszél, többes számban, és férfiak nevében), talán ezért is érezhetem ennyire magaménak. A vallomástétel pillanatában a férfi általában begörcsöl, nem találja a szavakat. Hát itt van egy fogódzó - annak sem utolsó.
(Megtalálható a Védett vidék című kötetben, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010.)
