Bódi Katalin
Belerúgni a döglött kutyába
Roland Barthes zseniálisan könnyed iróniával ír a szerelemről a Beszédtöredékekben, ahol is egyik fő példája a szerelmi diskurzus bemutatásában Werther alakja, aki, ugye, mint tudjuk, nem éppen a boldog beteljesülés, ne adj' isten az ásó-kapa-nagyharang iskolapéldája. Érzelmeit különös, mert hát szerelmes logika vezényli, amellyel sajátos perspektívát talál a Lottéhoz fűződő vonzalom megélésére. Barthes a „Mit tegyek?" című fejezetben így magyarázza Werther helyzetének izgalmas paradoxonát: „Kell-e folytatni? Wilhelm, Werther barátja, az Erkölcsnek vagyis a viselkedésmódok szilárd tudományának embere. Ez az erkölcs tulajdonképpen egyfajta logika: vagy ez, vagy az; ha választok (ha megjelölök), akkor ismét ez vagy az: és így megy ez tovább, egészen addig, amíg az alternatívák zuhatagából ki nem emelkedik egy tiszta - minden sajnálkozástól, minden félelemtől mentes - cselekedet. Szereted Charlotte-ot: vagy van némi reményed, és akkor cselekszel, vagy semmi reményed sincs, s akkor visszalépsz. Ilyen az „egészséges" ember beszéde: vagy-vagy. Csakhogy a szerelmes így felel (Werther is így tesz): megpróbálok az alternatíva két tagja közé beférkőzni: vagyis nincs semmi reményem, de azért mégis... Sőt: makacsul és konokul a nem választást választom; a kalandozást választom: folytatom." (83.)
Goethe több mint három évtized múlva írja meg a Vonzások és választásokat, aminek a nyelvezetét mintha egy világ választaná el a Werthertől: az egyes szám első személyű elbeszélés áradó (látszólagos) természetessége helyett a narráció auktoriális, a megszólalók diskurzusa pedig nyomasztóan értekező, mentes minden természetességtől. De mintha ez idő alatt mit sem változott volna a szerelem sorsa: megélése, beteljesülése ugyanolyan reménytelen, megakadályozása ugyanolyan lehetetlen. A szerelem paradoxonainak (éltet, miközben elpusztít, üldözzük, miközben birtoklása tudottan lehetetlen, édes, miközben keserű) illusztrálásában ez a regény viszont határozottan, már-már nyomasztóan izmosabb. Az allegóriák szinte didaktikusan, minden eseményt átszőve vezetik végig az olvasót a történeten, hogy aztán jól megerősítsék a szerelem paradoxonait: Eduard és Ottilia szenvedélyes-felkavaró-pusztító-egoisztikus-tragikus szerelme a közös sírhelyen teljesül be, örökre, felszámolhatatlanul és gyönyörűen (igen, mint a Rómeó és Júliában). A Werther értelmezésében az angolkert, Homérosz és Osszián, illetve a Krisztussal való azonosulás mindenekelőtt a főhős identitásának rögzítésében játszanak szerepet, ahogyan a szerelmi szenvedély is csak része ennek az egóáradásnak (mit tudunk Lottéról? lényegében semmit, de itt most Barthes iróniája beszél belőlem, hiába, amikor Werthert - vagy Vonzások és választásokat - olvasok, szerelmes vagyok, amikor Barthes-ot, kinevetem a szerelmeseket). A Vonzások és választásokban minden vegyület, minden ösvény, minden tégla, minden halott a szerelem allegóriája.
Eduárd a kapitány és Ottilia érkezése előtt megelőlegezi, hogy a Charlottéval való, oly sokáig vágyott házasságának zártsága lehetségesen felbomolhat a kémiai cserebomlási folyamatok mintájára, amit ekkor nem érez tragikusnak, hiszen úgymond senki nem távozik üres kézzel. Ha eddig nem értetted a kémiai folyamatok logikáját vagy csak egyszerűen nem szeretted, most garantáltam meg fogod, hiszen a házasságtörés vagy eufemisztikusan egy új szerelem megtalálása olyan, mint egy groteszk cserebomlási folyamat: „Gondoljon el egy A-t, amely egy B-vel bensőségesen egyesül, és semmi móddal és erőszakkal sem lehet tőle elválasztani. Gondoljon el egy C-t, mely éppen így viszonylik egy D-hez. Most hozza érintkezésbe a két párt; A D-re, C B-re veti magát anélkül, hogy meg lehetne mondani, melyik hagyta el előbb a másikat, melyik lépett hamarabb kapcsolatba a párjával." A szerelem ebben az allegóriában amorális, ösztöni, megakadályozhatatlan szenvedély. Ám itt végül mindenki üres kézzel távozik, a kapitány elmegy, lemond Charlottéról (csónakjuk megfeneklik a tavon, amikor csókot váltanak), Charlotte elfojtja magában az iránta megnyíló szerelmet, s a méhében hordozott gyermek mutatja számára házassága perspektíváját. Eduard azonban válni akar, hiszen Ottiliában élete szerelmét találta meg, a lány viszont morális döntést hoz, amikor nem fogadja el a férfi elsöprő szenvedélyét, amelyet a házassága fölé helyez. Mindketten elsorvadnak ebben a szerelemben, egyikük csendben, másikuk szenvedélyben.
Charlotte angolkertet épít, a munkálatokba a cserebomlás résztvevői is bevonódnak, Eduárd leginkább azért, hogy Ottiliának udvarolhasson az új építmény megalkotásával. A kapitány eleinte térképészként uralja a park alakítását, majd szerelmét éli meg ebben a térben Charlotte mellett különös időtlenségben (még a kínosan pontos órája is megáll, de ekkor már mit sem törődik vele). A folyót megregulázó gát végül átszakad, a kéjlak építésében megszegik az építési alapszabályokat (pl. a sietség miatt már az alapkő letétele előtt megkezdik az építkezést, mészbe helyezik az alapkövet, amely nem megköt, hanem old), mert csak a venustas elvének engedelmeskednek. Uralni akarják a természetet, miközben önmaguk uralhatatlansága tragédiákhoz vezet. Ha szó szerint értelmezzük az eseményeket, előbb-utóbb felzaklatjuk magunkat, mint Werther, mint Eduard, hiszen a vészjósló jelek és a nyomukban bekövetkező események rendkívül felkavaróak, nem utolsósorban a szenvtelen elbeszélői hangnak köszönhetően. Eduard és Charlotte már Ottiliába és a kapitányba szerelmesen töltenek együtt egy éjszakát, Otto, a kilenc hónap múlva megszülető gyermek Ottilia szemét és a kapitány arcvonásait hordozza, a gondolatban elkövetett házasságtörés mementójaként. A pap meghal a keresztelő alatt. A kisfiú négybetűs nevének palindrómája mind a négyük nevét hordozza, egyesíti és tükrözi (a kapitány is Otto, Eduard második keresztneve is, ugye mennyire fárasztóan sok egybeesés és figyelmeztetés). A gyermek furcsa szeretetlenségben éli rövidke kis életét, Ottilia törődik csak vele néma melankóliájában, majd amikor csónakba szállnak egyszer, figyelmetlenségből a vízbe ejti a gyermeket (persze, mert egy könyvet is tart a kezében), aki persze belefullad a vízbe. Ahogy a Werthert, úgy a Vonzások és választásokat is csak allegorikusan (vagy ironikusan) érdemes olvasni, hiszen ha szó szerint értelmezzük ezeket a szerelmi történeteket, az lehet világos, hogy Goethe rituálisan leszámol a szerelemmel, hiszen még egyszer, még jobban és még durvábban veri el a port rajta, szenvedélyként és pusztításként értelmezve. Hogy ez még sincs így, azt az allegóriák kibontása igazolja, amelyek szépséggel és szublimálással kecsegtetnek.
Johann Wolfgang Goethe: Vonzások és választások. Fordította: Vas István.
