Szepesi Dóra
„Az ember maga egy város"
Györe Balázs tárcakötetéről, a Hová mész, Budapest?-ről szeretnék írni. Most mégis egy Takács Zsuzsa idézettel kezdek, egy interjúból, amit új kötete, A test imádása - India megjelenésekor adott: „Egy alkalommal megkérdezték tőlem, hogy nem volna-e célravezetőbb, ha kimennék az utcára és segítenék a hajléktalanoknak, minthogy írjak róluk. Egy percig nem hiszem, hogy az volna a tisztességes, hogy más eszközeivel éljek, válaszoltam. Az én eszközöm az írás." Györe Balázs könyvének olvasásával egy időben találtam erre a mondatra, és választ adott az oly sokszor felmerülő kérdésre, meddig mehet el az ember együttérzésben. Első olvasásra úgy tűnt, hogy a Hová mész, Budapest? egy hajléktalan könyv, merthogy akkora hangsúlyt kapnak benne hajléktalan embertársaink. De hát ez van, így is lehet nézni. Meg aztán Györe Balázstól egyáltalán nem idegen a lelki hajléktalanság, példa rá idén megjelent verseskötete, a Kölcsönlakás is.
Megtudjuk, hogy az ÉS-ben 2000 és 2005 között megjelent tárcák, budapesti anzixok olvashatók a lapokon. A hónapról hónapra megjelent látleletekből állt össze a könyv, amely fiatal fotósok „munkáival kiegészülve ad sűrű textúrájú korrajzot". Ez utóbbi - fülszövegből vett - megállapítást helyeselheti az olvasó, meg is érdemelnek a fényképek egy-egy kis meditációt, de most csak a művészek nevét írom le: Bődey János, Havacsák Éva, Kovács Gábor, Palotás Ágnes, Somogyvári Kata, Valkai Réka, Varró Zsuzsa. A szövegek műfaját nehéz megállapítani, nem tárcák, nem novellák, nem naplók, mégis mindezek együtt - ahogyan a szerző jelezte, az irányt nem mutatják meg, csupán azt, hogy a város mozgásban van; ami tegnap volt, ma már nincs; „Tegnap nem voltunk itt, ma itt vagyunk, holnap nem leszünk itt".
Mint egy járókelő, csak úgy elmenőben, megfigyel, észlel és rögzít dolgokat a dolgok mellett elmenő, a „passer by". A kötetindító írás címe éppen ez: Elmenőben. Belehallgat beszélgetésekbe utcán, járművön, „egy mondatot felkínál a város, hogy csináljak vele, amit akarok" - írja. „Mintha mobiltelefonba betáplált, előre megírt mondatokat hallanék sokszor a városban, járkálás közben..." Nem tesz hozzá semmit, nem gondol tovább egy mondatot, történetet, amit ábrázol, töredékben hagyja, közöl, anélkül, hogy különösebben köze lenne hozzá, megállapít - olyan a könyv, mint egy kortárs festmény vagy inkább film, klipek véletlenszerű villódzása. Mégis ez egyfajta, mindezektől különböző, nagyon erőteljes kép. Magam is úgy érzem, másképp megyek ki az utcára ezek után.
Objektív szemlélete nem jelenti azonban azt, hogy nincs mögötte az író, a személyes viszonyulása. Hiszen egyre másra feltűnnek ismerősök: hajléktalanok, akiknek pénzt ad, utcazenészek, vécés nénik, boltosok. Feltűnnek azok is, akik kimaradtak, azoknak egy fejezetet szán, úgy, hogy felsorolja őket is. És szerepelnek a könyvben költők, akik a városról írtak, tőlük idéz. „Az ember maga egy város" - írta például W.C. Williams amerikai költő. Györe azt sem tagadhatja le, hogy ő maga is az. Hétköznapi témák, apró események, emlékek, asszociációk, s köztük egyszer csak egy költői erejű meglepetés. Idézek például a Bartók Béla út lezárva című írásból: „Lefejezték a platánfákat. Koronájuk a porban. Egy fiú és egy lány magával visz egy-egy ágat." Profán jelen és történelem egyben, meg még több.
„Ha nem emberek, akkor üzletek üritkeznek a közelemben." Borús és bús Budapest ez, miközben Graz, Prága, Brüsszel, Krakkó éppen az ellenkezője - így fogalmaz. Miért? Egyáltalán nem lehet szépet, vidámat írni? Biztos lehet, csak ez nem az a könyv. Néhány elejtett szóból, jelenetből azért arra is következtethetünk, hogy az emberek kedélyesek, kedvesek is tudnak lenni egymással: „A piros hetes mindent visz" - kiáltja egy srác egy lánynak, közben felugrik egy piros hetes autóbuszra. Miért is borús, bús ez a Budapest? Mert krónikaírója általában alulnézetből figyel, jegyzetel; és eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi van, ha fordul a dolog, megkérdezi: „Engem ki figyel?" Aztán: „Állunk az utcán vagy az utca áll?" Érdekes módon a hajléktalanságot már az első oldalon elemzi, hogy gyerekkorában azt gondolta, aki hajléktalanná válik, az meghajlik, meggörbül. Erre egy barátja magyarázza, hogy „a szóban benne van a hajlik-hajlás, és régen, minden bizonnyal, le kellett hajolni elődeinknek a bejáratnál, hogy bemehessenek barlangjukba, odújukba, sátrukba. Talán jogosan, eszembe jut ennek a fordítottja is, hogy nem csak az ember lehet hajléktalan; gondolhatunk az ima szövegére: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem!
Olvasónaplóm végére hagytam egy furcsaságot. Nem hagyható figyelmen kívül a tény, ami az irodalom és az élet egybejátszásáról tanúskodik, éppen itt, ennek a könyvnek témájában és szerzőjének személyes történetében. „Rejtélyes emberhez rejtélyes betegség illik" - ezt a mondatot egy barát mondja az írónak a könyvben, és némi magyarázatként ide tartozik, hogy Györe Balázs az írások megszületése idején lett beteg, autoimmun betegsége következtében megváltozott a külseje, aránylag rövid idő alatt elvesztette teste minden szőrzetét. (A könyvben is ír erről, ld. Szőrvesztés) Mesélte nekem egy interjúban, hogy amikor ezeket az otthontalanságról, idegenségről szóló tárcákat írta, megélte azt, hogy saját városában még idegenebb lett. Azoknak az ismerősöknek, barátoknak is hirtelen idegenné vált látványra, akiknek korábban nem volt az.
Hová mész, Budapest? - ez a címe a könyvnek. Az utolsó tárca utolsó mondatát emelte ki a kiadó, Podmaniczky Szilárd, ott ugyanis a szereplő talál egy könyvből kihullott papírlapot az utcán, olvassa, és ez a fejezetcím ötlik a szemébe: Hová mész? Ezek az írások 2000-2005 között keletkeztek. Azóta is ment valamerre Budapest. Lehetne írni a következő könyvet. Szívesen olvasnám.
Györe Balázs: Hová mész, Budapest? Podmaniczky Művészeti Alapítvány, Szeged, 2010.
