Bíró-Balogh Tamás
A magyar sajtótörténet válogatott bibliográfiáját lapozva
Miképp egy telefonkönyvbe is nehéz bármiféle narratívát belelátni, vélhetőleg két kezemen meg tudnám számolni - de lehet, hogy az egyik is elég lenne - azokat a magyar olvasókat, akik egy bibliográfiát vagy egy repertóriumot az első laptól az utolsóig végigolvasnak. De tudok rá példát: amikor jó pár évvel ezelőtt egy karácsonyra megkaptam feleségemtől Az Est-lapok hatkötetes repertóriumát, nekiültem és végigolvastam. A hat vaskos kötetben „csak" a lapokban megjelent irodalmi vonatkozású cikkek megjelenési adatai vannak fölsorolva. Mégis érdekfeszítő olvasmány volt számomra, életem egyik meghatározó emléke, mondhatni: mai mentális struktúrám kialakulásában erősen részt vett. Mert nemcsak a Horthy-korszak irodalmi kultúrájának húsz éve jelent meg általa, és nemcsak a három napilap arculata rajzolódott ki, de ezek primer irodalmi és szekunder irodalomtörténeti anyaga olyan nagy és jelentős, hogy máshonnan nem pótolható. Az Est például, bulvárlap lévén, napi rendszerességgel beszámolt íróinak viselt dolgairól, könyveikről, felolvasóestjeikről, agyműtétjükről (ha éppen volt nekik ilyen, mint teszem azt, Karinthy Frigyesnek). Ennek jelentőségét ma látni csak igazán, amikor a napilapokból gyakorlatilag teljesen kiszorult a kultúra.
A nemrég megjelent A magyar sajtótörténet válogatott bibliográfiája 1705-1944 első kötete (A-J), melyet Lakatos Éva állított össze, hasonlóképp izgalmas olvasmány.
Lakatos Éva a magyar bibliográfiairodalom nagyasszonya. Az irodalomtörténet-írásban történelmi jelentőségű munkája a negyven (!) részből álló Magyar irodalmi folyóiratok című sorozata (1972-2000), amely nélkül gyakorlatilag lehetetlen felelősen tájékozódni a témában. A sorozat közel harminc éve alatt közreadta még a Magyar Írás (1973) és A Toll (1977) repertóriumát, illetve A magyar színházi folyóiratok bibliográfiája 1778-1948 (1993) kötetet, majd utána a Sikersajtó a századfordulón című, saját „sajtótörténeti megközelítéseit" adó gyűjteményt (2004).
Új könyve az előzőekhez hasonlóan rendkívül gazdag. Előszava szerint negyven év gyűjtése alatt felgyűlt kétszázezer cédula anyagát rostálta meg, hogy csak a valóban lényeges, informatív adattár maradjon, s a fölös ballasztanyag kihulljon. „Hiszen - írja - egy-egy néhány soros közlemény is fontos tudnivalót tartalmaz, s ezzel szemben egy-egy hosszabb cikk is lehet semmitmondó [...] A címben szereplő »válogatott« jelző elsősorban erre a körülményre vonatkozik."
Ez a kötet 4762 tételt tartalmaz, megszámolhatatlanul sok periodikáról, köztük ismertek (pl. Az Est - 134 tétel) és kevésbé ismertek (Hindenburg Bakák Hetilapja a Lövészárokból - 4 tétel).
Majdnem találomra (mert van azért névmutató is) felütve a könyvet olyan érdekességekre lehet bukkanni rögtön, mint pl. az 577. számú tétel - ez arra a cikkre utal, amely szerint Karinthy Frigyes 1917 decemberében a Borsszem Jankó főmunkatársa lett. Vagy, hogy Ignácz Rózsa mikor tiltakozott azért, mert az Egyedül Vagyunk című antiszemita lapban valaki a „nobilis Ignác de Rózsa" névvel publikált (1415. tétel), illetve Mészöly Dezsőnek miért kellett cikket írnia arról, hogy ugyancsak az Egyedül Vagyunk egy vele készült interjúként valójában „egy soha el nem hangzott beszélgetést közölt" (1420.). Nagyon fontos tételek sorjáznak az Esztendő című lapnál is, melynek egyik számáról Benedek Szabolcs írt nemrég itt, vagy a fiatal Radnótiék elfeledett lapjáról, az 1928-ról, vagy a még elfeledettebb folytatásáról, az 1929-ről, melynek végül is egy száma sem jelent meg.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos és hiánypótló ez a kötet. Fontos, mert - ahogy az előszóban maga a szerző mondja - „a történelmi kutatás nem él rendszeresen azzal a lehetőséggel, amelyet a sajtó kínál számára. Nem él egyszerűen azért, mert a sajtó megismerése bonyolult és fáradságos feladat, s nem él azért sem, mert a sajtó kínálta ismerethalmazban való eligazodáshoz nincs kéznél olyan bibliográfia, amely a kutatás segítségére sietne és megmondaná, mely korban, milyen lapokra vonatkozó közleményeket érdemes megismerni, milyen forrásokat kell kézbe venni és egymással megfeleltetni." Itt azonban meg kell jegyezni, hogy ez a bibliográfia sem teljes, és nemcsak azért, mert válogatott saját anyagából. A korábbi két - és jóval kisebb merítésű vállalkozás - anyagát ugyanis nem tartalmazza, mert „nem tartottuk volna ildomosnak, ha összesítéseinkben egyszerűen átvettük volna azokat a tételeket, amelyek már szerepeltek a magyar sajtótörténet bibliográfiájában", ezért ez a kötet csak a korábbi munkákkal „együtt használható". A címszavak élén ezért utalások találhatók a korábbi kötetekre, így viszont ismét csak nem került egy helyre, egy kötetbe a magyar sajtótörténetre vonatkozó „összes" bibliográfiai adat. Lakatos Éva szerkesztői szerénységét csak méltányolni lehet, de mégis marad az emberben némi hiányérzet: egyszer majd valakinek egybe kell gyúrnia a három gyűjtés anyagát. (Ez már nem lesz nehéz, s még csak időigényes feladat se Lakatos Éva, illetve elődei gyűjtése után.)
Azt pedig sajnos borítékolni lehet, hogy a bibliográfus sem az őt megillető anyagi, sem pedig szakmai megbecsülésben nem fog részesülni. Az utóbbi idők deperszonalizáló irodalomértelmezői gyakorlata nem is számol az efféle munkákkal, érdemekkel, s már az egyetemi oktatók egy része is guglizik, ha szakirodalmat keres. Ez pedig veszélyes tendencia, mert nemcsak lustasághoz, de abból eredően elbutuláshoz is vezet.
Mivel azonban ez a kötet egy sorozat első darabja, lehet izgulni, hogy mi lesz a folytatásban. Mint egy regényfolyamnál, érdemes várni a következő rész megjelenésére.
Lakatos Éva: A magyar sajtótörténet válogatott bibliográfiája, 1705-1944. OSZK, Budapest, 2010.
