Acsai Roland
Játék hópelyhekkel
Két észt költő versei folytatnak párbeszédet a Pluralica gondozásában megjelent Hangolás című kötet lapjain. Ha kiterjesztjük a beszélgetés metaforáját, akkor azt mondhatnánk, hogy Lauri Sommer inkább kérdez a költészetével, míg Tonu Onnepalu válaszol. Ezzel a jellemzéssel a költői karakterjegyeket kívántam érzékeltetni - Sommer tűnődik, Onnepalu kijelent.
Inkább tartalom-, mint formacentrikus ez a költészet (mint az északi, a skandináv költészet általában). „Élesebben akarok látni. A tartalom érdekel. / Vagy a forma. Nem a szavak, hanem a dolgok külső formája. / Mert a dolgoknak nincs semmiféle tartalma." Mint láthatjuk, ez a tartalomcentrikusság egy másféle „formacentrikusság", ami nincsen kapcsolatban azzal, amit a fogalom mifelénk jelent. Itt a forma a tartalom - de nem az európai hagyomány szerint értve.
Sietek kijelenteni, hogy - talán ez már köztudottnak számít - elfogult vagyok az északi költészettel. A Két ég satujában című kötetemben ezt a skandináv költői hagyományt, ezt a - Takács Zsuzsa költőnő szerint is - hiányzó, „északi hangot" akartam ide importálni (a munka még nem fejeződött be, következő kötetemben meg szeretném írni e könyv párját, ikerkötetét). Az észt költészet szoros rokonságot mutat a modern, finn költészettel, és a norvég lírával is. Őszinte hangok szólítanak meg bennünket, személyesek. Természetesen szólnak hozzánk, jellemző rájuk az elmélyültség, és az élet nyugalmas pillanatinak keresése.
Ezen országok költészete alapvetően a természetlírán alapul. Szoros kapcsolatban állnak a természettel, időről időre visszatérnek hozzá: „Vércseppként hulló estében / újraépül kapcsolatom a természettel" - írja Lauri Sommer. Általában arról a pillanatról tudósítanak ezek a versek, amikor a külső világ belsővé válik, és a szubjektum része lesz: „És az összes sziget / előttünk van, / mindegyik előbukkan a tengerből, / hogy végül szemünkbe fulladjanak bele." A megfigyelés folyamatát elemzik, a látás mikéntjéről vallanak: „Olykor szemlélve hozzád közelállót / mintha távcsövön keresztül néznéd". Az egyik költő így ír a nézés fontosságáról: „Az írás pusztán nézés is lehet, ahol az író személye már nincs jelen, nem látható." Ezek a versek sokban emlékeztetnek az amerikai objektivizmus (Oppen, Louis Zukofsky etc.) verseihez (ez az irányzat nem tévesztendő össze az újholdas tárgyias költészettel): náluk is fontos a leírás, és az észrevetetés. De sokkal fontosabbnak tűnik maga a látás folyamata, illetve annak leírása, így az ő irányzatukat inkább „percepcionizmusnak" keresztelném el. „Ha megvan a saját hangod, már csak nézni kell" - olvasható a könyvben. Tonu Onnepalu (aki Emil Tode álnéven egy nemzetközi regénysiker, a Hátország szerzője, a könyv magyar fordításban is olvasható) versnaplót vezet, hogy ezzel vegye rá magát, ahogy ő fejezi ki magát, a „látás kötelességére".
Magányos versekkel találkozhatunk a könyv lapjain, a ritkán felvillanó, társra utaló metaforák annál inkább felfénylenek, ilyen a következő is: „aztán kijössz a fürdőszobából / meleg víz pírjével / arcod halántékomhoz nyomod / mint erdő fölé / a téli napot".
A kötet szerkesztői igen jól választották meg a fordítókat, Lauri Sommer verseit Weiner Sennyei Tibor, míg Onnepaluéit Jász Attila fordította, mindketten lelki rokonai az általuk magyarra fordított szerzőnek, és nagyszerű munkát végeztek. Az a mester és tanítvány viszony, ami valamennyire a két észt költő közt fennáll (Lauri a fiatalabb, Onnepalu az idősebb), talán a fordítók közt is megjelenik.
A kötet leendő olvasóinak búcsúzóul pedig kívánhatnék-e többet, szebbet, mint Lauri Sommer versének első sora: „jó hóesést, jó játékot a pelyhekkel".
Tonu Onnepalu, Lauri Sommer: Hangolás. Pluralica, Budapest, 2010
