Benedek Szabolcs
Vér és hígító
A hozzám hasonló őszülő halántékú tinédzserek bizonyára emlékeznek még a vámpíros Galaktikára. Egész pontosan a folyóirat 1983-ban megjelent, immáron kultikusnak minősülő 51. számára, amely talán az első jelentősebb vámpírantológia volt Magyarországon. Én a városi gyerekkönyvtárból vettem ki, jó pár álmatlan éjszakát szerezve ezzel magamnak, mert habár a folyóirat szerkesztői az előszóként és utószóként szolgáló tanulmányokban gondosan az olvasók tudtára adták, hogy márpedig vámpírok nincsenek, és hát az iskolában is azt tanultuk, hogy csodák és természetfeletti dolgok nem léteznek, minden mögött materiális magyarázat húzódik, csak venni kell a fáradságot megtalálni, miután elolvastam John Sheridan Le Fanu-nak a válogatásban szereplő kisregényét, estéről estére sokáig azért nem mertem elaludni, mert attól féltem, hogy az én ágyam végén is megjelenik Carmilla, a vámpírkisasszony. Világosan emlékszem még Bram Stoker novellájára is, amit a Drakula egyik fejezetének véltem, majd amikor nem sokra rá - az ember végtére gyerekként is szeret borzongani - az 51-es Galaktika sokkja után erőt vettem magamon, és kikölcsönöztem a regényt is, csalódott csodálkozással vettem tudomásul, hogy az általam részletnek hitt epizód nincs benne.
Közhelynek hangzik azt mondani, hogy manapság ismét divatja van a vámpíroknak. Kérdés, hogy mikor nem volt? Amióta a 19. században John Polidori, illetve az ő nyomdokain Bram Stoker megteremtették a modern vámpír alakját, se szeri, se száma a róla szóló könyveknek és filmeknek. A hangsúly mindazonáltal mostanában áttevődni látszik: a vámpírok átköltöztek a tinikönyvekbe és -filmekbe, és túl azon, hogy továbbra is vért szívnak, nem ritkán románcra vágynak. Ezek a történetek általában arra a klisére épülnek, hogy a vámpír főhős szerelembe esik a földi halandó főhőssel, és bár ez így fölöttébb reménytelen kapcsolat, ők vállalják minden gyötrelmével együtt.
Megmondom őszintén, amikor először a kezembe vettem a Hívj be! című regényt, első pillantásra ezek közé soroltam. Mégis nekikezdtem az olvasásának, leginkább azért, mert a filmváltozatáról (Engedj be!) csupa jót hallottam. S nem bántam meg.
Az 1968-as születésű svéd John Ajvide Lindqvist bűvészként és komikusként kezdte pályafutását. 2004-ben jelent meg Hívj be! című, egyébként első könyve, ami azonnal sikert és világhírt hozott neki. A regény természetesen a vámpírsztorik klasszikus alapjaira építkezik, ám továbblép azoknál. A főszereplő Oskar elvált szülők gyermeke, az iskola mellett dolgozik (szórólapokat terjeszt), többnyire magányosan tölti idejét, gyakran bepisil, és mivel az osztálytársai terrorizálják (sokszor megverik és Röfinek nevezik), időnként arról álmodozik, hogy lopott késével megszurkálja őket - erre a cselekedetre a környéken (Stockholm külvárosa, Blackeberg, ahol egyébként Lindqvist is született) elharapózó hátborzongató rituális gyilkosságokról szóló híradások inspirálják. Lindqvist nem rejti véka alá, az olvasó az első fejezetektől fogva tudja, hogy a gyilkosságok mögött Hakan, a pedofil hajlamai miatt elbocsátott tanár áll, aki szerelmes a vele élő Eli nevű kislányba - Eli pedig történetesen vámpír, de csak akkor támad (és öl), ha Hakan valamiért nem tud neki vért vinni. Oskar és Eli egy este a játszótéren összeismerkednek, amolyan gyerekszerelem módjára egymásba is esnek, s itt akár mondhatnánk, hogy na persze, ez tökéletesen beleillik a divatos vámpíros tinikönyvek sorába, csakhogy Lindqvist túllép ezeken azáltal, hogy kiderül, Eli nem is lány, de nem is fiú, továbbá hogy a történet 1981 őszén játszódik, nem kevés retro-hangulatot adva ezzel a könyvnek (a környéken mindenki a közelben jég alá rekedt szovjet atom-tengeralattjárótól retteg), mindez ráadásként megspékelve egy félelmetes, mégis nagyon is valós társadalomrajzzal.
A Hívj be! egyes horrorjelenetei, sőt helyenként a történetvezetés és a megfogalmazás módja is Stephen Kinget idézi. Mégse ezek adják a regény igazán rémisztő elemeit - hanem az a könyörtelenül realista hang, ahogyan John Ajvide Lindqvist a magányról, a társtalanságról, a meg nem értettségről, a kallódásról, az alkoholizmusról, a szipuzásról, a külvárosi létről mesél. A vámpírsztori olykor mintha csupán afféle vérfagyasztó hátteret adna ezekhez. A lényeg nem a vérszívásban és az áldozatok széttrancsírozásában van, hanem ott, hogy hiába élnek együtt és hiába kapaszkodnak össze időnként kétségbeesésükben az emberek, az egész végtelenül csüggesztő és reménytelen. Ráadásul nem lehet elmenekülni se, hiszen a metró mindig ugyanolyan helyekre visz el, és a hétvégi apa is inkább berúg a cimborájával, minthogy a gyerekével játsszon.
John Ajvide Lindqvist első, méltán világhírű regénye a megannyi realista vonás után szürreális, bizonyos szemszögből talán nehezen értelmezhető véget ér. Hiányérzetet azonban nem ez kelt bennünk, hanem az, hogy a regényben feltett fojtogató és torokszorító kérdésekre nincs felelet. Vámpírok ide vagy oda, a valóság mindnyájunk vérét szívja.
John Ajvide Lindqvist: Hívj be! Fordította: Miszoglád Gábor. Könyvmolyképző, Szeged, 2009.
