Ménesi Gábor
Szívlapát és éhségangyal
A kiindulópont a második világháború végórájának egyik szörnyű pillanata. 1945 januárjában mintegy félmillió, 17 és 45 év közötti németet hurcolnak el Romániából a Szovjetunióba, úgynevezett jóvátételi munkára. Köztük van a 17 esztendős Leopold Auberg is. Nem tudja, hová viszik, s azt sem, hogy miért kell elhagynia otthonát. Mégis úgy érzi, jókor jön számára az utazás. Szinte még gyerek, de már súlyos titkot őriz mélyen magába zárva: homoszexuális kalandjait, randevúit az Égerparkban és a Neptun fürdőben. Ily módon lehetősége adódik arra, hogy kiszabaduljon szülővárosából, a „gyűszűnyi kisváros" fojtott légköréből, ahol „minden kőnek szeme volt". Elindul a gramofontokból átalakított bőrönddel, benne a legfontosabb tárgyakkal. Végig elkísérik a nagymama szavai: „Tudom, hogy visszajössz." „Nem szándékosan jegyeztem meg ezt a mondatot. Elővigyázatlanul magammal vittem a lágerbe. Fogalmam se volt, hogy elkísér. De egy ilyen mondat önállósítja magát. Belém ivódott, jobban, mint az összes magammal vitt könyv tartalma. A TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ a szívlapát cinkosává és az éhségangyal ellenfelévé lett. Mivel visszajöttem, elmondhatom: egy ilyen mondat tartja életben az embert."
Már a vonatút, a marhavagon szűkössége, a megszégyenítő közös ürítés az éjszakai havas tájban, az összerondított hó, a megfagyott világ a holddal egyaránt a végtelen kiszolgáltatottság és teljes reménytelenség visszatükrözője. Leo a lágerben válik felnőtté, miközben megtanul alkalmazkodni az ottani törvényekhez. Megismeri egyebek mellett, hogyan lehet elviselni a tetveket, az órákon át tartó appeleket, a halál, a pusztulás folyamatos közelségét, a csont és bőr állapotot, a gyötrő éhséget. Mert hiszen az éhségangyal csaknem állandóan jelen van, ő az úr mindenki felett, s befészkeli magát az agyba. A lefokozott létezést, a puszta vegetálást jól érzékelteti a gyengeelméjű Vigyázó Kati figurája, aki az öt év alatt végig nem tudja, hol van, és semmilyen munkára nem lehet befogni. A regényen végigvonul a hintázás motívuma. A címben megjelenő lélegzethinta utalhat az élet és halál között lebegő, ingázó létezésre, a túlélésért folytatott állandó küzdelemre.
A láger lakói mégis otthonra találnak. Leo is átéli a boldogság egy sajátos válfaját, a lágerboldogságot. Amikor egy kimenő alkalmával a bazárban tíz rubelt talál, többszörösét fogyasztja el annak, amit összeszűkült gyomra befogadni képes. Miután egy fa tövébe hányja az összes drága ételt, eljut a felismerésig: „A lágerben itthon vagyok..." Visszatérve ugyanis az őr megismerte, és intett, hogy lépjen be, a kutyája pedig fekve maradt. Nem véletlen, hogy hazatérése után az üresség érzése veszi körül, és idegenként, érinthetetlenként mozog otthonában. „Semminek semmi köze nem volt hozzám. Be voltam zárva önmagamba, kivettettem önmagamból, nem tartoztam hozzájuk, hiányoztam magamnak." Családja nem faggatja lágerélményeiről. Leo örül ennek, de titokban bántja is. Herta Müller regénye pontosan a megszólalás és az elnémulás határmezsgyéjén egyensúlyoz, s nemegyszer éppen a csendekben rejtőzik a súlyos mondanivaló.
„Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk" - olvasható a könyvben. A Lélegzethinta hazai kritikusai, valamint az utószót író Dragomán György (dolgozatának címe találóan Beszéd és hallgatás) egyaránt az emlékezet nyelvének kutatását és működését állítják elemzésük fókuszába. „A nagy kérdés nem is a visszatérés, hanem az emlékezet: az, hogy miként és hogyan lehet erre az egészre emlékezni, hogy lehet beszélni róla, és megérteni a pontos részletekből kiindulva" - mondja Dragomán. A Lélegzethinta lapjain folyamatos a küzdelem a kimondásért, a nyelv megtalálásáért. Ám a nyelv másképp működik, a szavak mást jelentenek, mint a külső világban. Pontosabban az olyan szavak, mint a szívlapát, az éhségangyal vagy a kőszénpálinka, csak a láger közegében bírnak jelentéssel. Müller regénynyelve tehát olyan mélységi tartományokba hatol le, amelyek a kimondhatón túl húzódnak.
Ideje volt már, hogy magyarul is hozzáférhetővé váljanak Herta Müller művei, mindezidáig ugyanis csupán A rókák csapdába esnek című kötet jelent meg, az is még 1995-ben. A 2009-es Nobel-díj minden bizonnyal meggyorsítja a kiadásokat, s továbbiakra is számíthatunk. Végezetül nem hagyhatjuk figyelmen kívül Nádori Lídia küzdelmes műfordítói munkáját, amely kiválóan adja vissza magyarul a regény sajátos működését és létezésmódját.
Hertha Müller: Lélegzethinta. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010.
