Ménesi Gábor
Szép, mint a sokszoros találkozás
A korábbi három Kundera-esszékönyv (A regény művészete, Elárult testamentumok, A függöny) után most újabb került a magyar olvasó asztalára. Bár a Találkozás nem teremti meg az előzmények, az olykor kötetnyi terjedelmű nagyesszék széles panorámáját, ugyanakkor újrarendezi, újabb kontextusba helyezi és újragondolja a korábban exponált tematikai csomópontokat. Ismét felbukkannak Kundera állandó hősei, Rabelais-tól Dosztojevszkijen át Kafkáig, Joyce-ig és Márquezig, s felvillannak azok a problémák, kérdésirányok, amelyek a szerzőt folyamatosan foglalkoztatják. Az új kötet voltaképpen nem más, mint „gondolataim és emlékeim; régi (egzisztenciális és esztétikai) témáim és régi szerelmeim találkozója".
Kundera esszéírói praxisának középpontjába érthető módon a regény került. Ezúttal is sokat töpreng a műfaj több évszázados útjáról, evolúciójáról, a korszak kihívásaira adott válaszkísérleteiről. Az origó számára Rabelais Gargantua és Pantagruelje, a regény őse, amely - mint hangsúlyozza - éppen az „ősi szabadság jóvoltából (...) hatalmas esztétikai lehetőségeket hord magában, melyek némelyikét valóra is váltotta utóbb a regény, másokra azonban sosem kerített sort. Márpedig a regényíró örökségébe nemcsak az tartozik, ami már megvalósult, hanem az összes lehetőség is. Rabelais erre emlékeztet minket." A mű ugyanis olyan páratlan formai gazdagságot mutat fel, amelyet három és fél évszázaddal később James Joyce-nál láthatunk viszont. Kundera hangsúlyozza, hogy a modern költészet úttörői nem az anti-költészet megteremtésével tüntettek. „Ellenkezőleg, Baudelaire óta arra tör a költői modernizmus, hogy elhatoljon a költészet lényegéig, legalapvetőbb sajátságáig." Azokat a modern regényeket, amelyekben ugyanez a törekvés érvényesül, „anti-regény helyett archi-regénynek" nevezi. Az archi-regény egyrészt „a csakis regényben elmondhatóra koncentrál", másfelől „életet lehel az összes elmulasztott, elfelejtett lehetőségbe, amelyet a regény négy évszázados története során felhalmozott". Ilyen archi-regénynek tekinthető Curzio Malaparte A bőr című műve, amelynek lapjain „a háború még tart, de kimenetele eldőlt. Még hullanak a bombák, de már másik Európára. Tegnap még nem volt kérdés, ki hóhér, ki áldozat. Most egyszerre elfátyolozza az arcát a jó és a rossz; az új világ egyelőre csalóka, ismeretlen, rejtélyes; a beszélő egyvalamiben biztos csak: ki meri jelenteni, hogy semmit se mer kijelenteni. Nem tudása átváltozik bölcsességgé." Olyan időpillanatban született tehát a Malaparte-regény, amikor a regény nem tehát mást, mint hogy magát a nemtudást tapogatja körül.
Természetesen más műfajokról és művészeti ágakról is olvashatunk a kötet lapjain. A Találkozás négy tartóoszlopa a Bacon-, a France-, a Janáček- és a Malaparte-esszé (egyúttal ezek a kötet legjobb, legerősebb szövegei), közöttük, afféle kötőanyagként, más esszék, illetve rövidebb, két-három oldalas alkalmi írások, emlékezések, köszöntők, könyvkritikák sorakoznak. De mindvégig a korszak emberének tapasztalatát rögzítő alkotás mibenléte foglalkoztatja szerzőnket. Francis Bacon arcképei és önarcképei azért fontosak számára, mert „az «én» határait feszegetik. A torzítás mely fokáig önmaga még az egyén? A torzítás mely fokáig a szerettünk még a szerettünk? A szeretett arcra, ha elragadja tőlünk a betegség, a téboly, a gyűlölet, a halál, meddig lehet még ráismerni? Hol a határ, melyen túl többé nem «én» az «én»?" Bacont „minduntalan Beckett tőszomszédságában" látja. „A modern művészet történetében Bacon és Beckett nem megnyitják a maguk útját, hanem lezárják." Éppen ezért Beckettet „a dráma művészetének utolsó korszakában", Bacont „a festészet történetének legvégén" helyezi el. Anatole France regényeiben az állandóan jelen lévő humor ragadja meg: „csodálatot éppen az érdemel, hogy milyen könnyed stílusban képes tárgyalni France a terror nyomasztó korszakát! Ehhez foghatót korának egyetlen jelentős regénye sem nyújt."„Az istenek szomjaznak az elviselhetetlenül drámai történelem és az elviselhetetlenül banális hétköznapiság társbérlete, s ez a társbérlet iróniától szikrázik, mert az életnek ez a két véglete minduntalan ütközik, felesel, csúfolódik egymással." Janáčeknek a Kundera által elemzett operájában (A ravasz rókácska) „sikerült elmondania azt, amit csak opera mondhat el: az elviselhetetlen nosztalgiát a csip-csup kocsmai locsogás után operában lehet kifejezni vagy sehogy: a zene negyedik dimenziójává lesz annak, ami nélküle jelentéktelen, észrevétlen, néma maradna".
Az ötödik kötetegység címe így szól: Szép, mint a sokszoros találkozás. Kundera itt Lautréamont-nak, a francia szürrealisták előfutárának híres sorát („Szép... mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon") variálja át. Olyan irányzatról van szó, amely szerzőnk (és több kedves művésze) számára is különösen fontos. Malaparte is szerette egykor a szürrealistákat, s „ha uszályukba nem szegődött is, talán fogékonyabbá tették a megtébolyodott valóság baljós szépségére, olyan valóságéra, ahol nem ritka «esernyő és varrógép» különös találkozása". Nem véletlen, hogy a huszadik század regényírói, Kafkától Carpenterig vagy Márquezig „egyre fogékonyabbak lettek a valószerűtlenség költészetére". Mert talán ez a legpontosabb kifejezőeszköz mindannak elmondásához, amit csak a regény mondhat el.
Mindeközben végig hallhatjuk Kundera erősen személyes hangját. Beszéljen akár Bacon festészetéről, Beethoven muzsikájáról, a világirodalom jelentős regényteljesítményeiről, egyúttal a saját alkotói műhelygondjait veti fel, a saját esztétikai, művészetfilozófiai dilemmáit sorolja elő. Ahogy maga fogalmaz: „Mikor egyik művész a másikról nyilatkozik, mindenkor önmagáról is beszél (közvetve, utalásosan), csakis ez ad súlyt értékítéletének."
Milan Kundera: Találkozás (Európa Kiadó, Budapest, 2010)
