Orcsik Roland
A Boldog
Marno János szépen megtervezett, új verses könyve egyszerre búcsúzás és folytatása az előző könyvének, a Nárcisz készülnek. Az új kötet címe eredetileg Kész Nárcisz lett volna, végül egy névelő becsempészésével A semmi esélye (Palimpszeszt, Prae.hu, Bp., 2010) lett az esélyes cím. Ez derül ki a könyvhöz ajándékozott könyvjelzőből, amelyen a szerző kéziratos aláírásával megpecsételt „vallomása" olvasható. A cím elsőre kopottnak hat: a „semmi" fogalma filozófiai és költészeti közhely, aminél nagyobb közhely csak ennek tudálékos megállapítása lehet. A „semmi" fogalma központi helyre került, a „semmi" jelentésének kiüresedett voltára utalva. Az olvasó e jelentés-vesztette centrum kellős közepén találja magát, s kénytelen erre a központi helyre reflektálni, tükrözni annak ürességét, mely egyben a sajátja is. Nárciszként kővé mered a jelentés hiányára fókuszálva. Kérdés, hogyan lehetséges reflektálni, tükröződni a másikban, viszonyba kerülni a „semmi" ürességével, a jelentés hiányával? Milyen szinten tükröződik Nárcisz a nevében öntükröződő Annában, aki a kötet másik meghatározó szereplője? Hasonló tükröződés-problémát érzékelni a versek alliterációiban, váratlan helyeken felbukkanó rímeiben, melyek folyton rákérdeznek az eredeti szóra, formára, jelentésre, ám ezek centrumában közhelyet, vagyis ürességet találnak. S mintha éppen ez az üresség tenné folytathatóvá, ahogyan zártságában mozdíthatatlanná a Marno-világot.
Marno darabjait paradox módon tudom olvasni: a megértés és annak hiánya közé szorulva villan fel a vers terének űrje. Akárcsak a kötet paradox és játékos címe: a semmi esélye a kudarc lehetőségével csábít az újraolvasásra. Nemes Z. Márió (aki a szerző kötetét szerkesztő Pollágh Péter mellett talán a másik olyan fiatal költő, aki szívósan kötődik Marno világához) ezt az ellentmondást a nyelv természetének tulajdonítja, s obszcén formának nevezi a laudációjában (http://www.litera.hu/hirek/obszcen-forma). Nemes a semmi esélyét laudálja - abban a helyzetben van, amelyben lehetetlen a reflexió, ahogyan annak tagadása is. E térben alliterációra, formai aszimmetriára, vagyis jelentés-provokációra feszül fel az obszcén forma, amelynek egyik leglátványosabb darabja a két, azonos című (Az ellentétek) költeményből álló Kétmás: ugyanaz a vers szerepel egymás mellett, csupán a záró mondat, a végkicsengés különbözik. Az ellentétek második lezárása, ahogyan a legtöbb Marno-vers, kudarc-élményt, veszteséget, elmúlást, romlást érzékeltet: „[...] S itt sarkon-/ fordulva egy parányi gyíkra téved / a tekinteted - s már tűnik is tova... / S a kő mégsem szikrázik, mint a kova" (31.) Ugyanakkor ez is ellentmondásos: a vers formája romlatlanul 11 szótagos 12 sorban valósul meg. Marno romlás-ideája baudelare-i virág: a forma esztétikájának rögeszméje lesz a torzulás ellenpontja. A szerző az együtt-járás (1987) című kötetében szintén a Kétmás közös címmel szerepeltetett két azonosnak tűnő költeményt. Így a mostani verspár önidézetként is működik, az önismétlés kényszerével és lehetetlenségével. Azért lehetetlenségével, mert a címen és a módszeren túl más nem ismétlődik meg az új darabokban.
Marno új könyve lezárja az utat az előzővel szemben: a mostani költemények oldottabbak, kommunikatívabbnak tűnnek, kevéssé jellemzi őket a korábbi kötet hermetikus nyelvezete. Mintha a Fellegjárás (1994), vagy még inkább a Daidal (2001) kötetek nyelvezete és formavilága idéződne meg a mostani kötetben. Ám az utalásrendszer egybeszövi az említett Marno-köteteket, elég, ha csak felsoroljuk az idézett neveket: Freud, Holan, Kafka, József Attila, Kosztolányi, Tandori Dezső stb. A Daidal költeményei is végig 12 soros, de változó szótagszámú, alliterációs, játékos rímkezelésű formában íródtak. Ezzel szemben, miként azt jeleztem, A semmi esélye verseit Marno szigorúan 11 szótagszámú 12 sorosokra feszítette fel. Nincs más forma, a választott szerkezet rögeszméje mintha saját cella lenne, kafkai „saját cella". Semmi esély kitörni e cellából, ám éppen ennek felismerése lesz eséllyé: aszimmetrikus verssé. És itt éreztem magam csapdában, a látszólagos kommunikativitás önmaga kudarcáról adott hírt: „[...] Ami nincs, / azt minek töltse be szóval az ember." (59.) E csapdahelyzet világossá tette, hogy nem jelent semmit, hanem: „A vers, innentől fogva, csak árnyal." (45.) A vers a testállapot metaforája lesz: „lassan felveszi a testhőmérsékletét." (45.) Kérdés marad, hogy kinek a testhőmérsékletét veszi fel a vers? A Marno-versek folyamatosan utalnak arra, hogy valaki beszél, valakiről beszélnek - ám akkor sem lesz világos, hogy kiről van szó, mikor konkrét nevekkel találkozunk, mint Nárcisz vagy Anna. Marno Katalin kötetborítón látható fotója jól érzékelteti ezt az állapotot: az üres, gőzölgő medencék látványát egy fa bontja meg. Ez a sötét fa, akárha önmaga árnyéka lenne. Ebben az árnyékban van az, aki a látványt lefotózta. És ő az, akit nem látunk. Aki mintha önmaga árnyéka lenne: a vers árnyalata.
A könyv olvasásakor meglepett a sok személyesnek ható történetforgács, érzelemdús jelenet. „Nárcisz érzékenysége megejtő, sokat sír" - írja Bartók Imre az ÉS-ben megjelent kritikájában. És ezen az érzékeny-ponton találtam rá a számomra legkedvesebb Marno-versre, melyet a szerző Gustav Mahlernek és „az ő Almájának" ajánlott. A vers címe, ahova a könyvjelzőmet helyeztem: A Boldog. Ez a boldogság lenne az esély: a boldogság semmije. Egy családtörténet fragmentumai jelennek meg itt: a gangon harmonikázó Vili, a sötét hajával kád fölé hajoló anya, kinek dalát elfelejtette az önmaga elmúlásával küzdő versbeszélő. A költeményben finom rímek teszik hallhatóvá az emlékezetből kicsengő zenét. A boldogság vágya a semmire sem való gondolással, az ürességgel függ össze: „vihar közeleg, nem emlékszem másra, / Vili körmére, sem a kőre, gangunk / hűvösére s dalra sem, gondolásra." (70.) A költemény rímes zenéje, ritmusa ellenpontozza a jelentésétől, értelmétől megfosztott test világát. Ennek a zenének nincs jelentése, csak kisugárzása. Felkavaró áradása. Akárcsak Mahler Adagiettójának, melyet a zeneszerző, Marno szavával, az „ő Almájának" ajánlott.
Marno János: A semmi esélye. Palimpszeszt, Prae.hu, Bp., 2010
