Ménesi Gábor
„Fénnyel bélelt égbolt"
A különböző folyóiratokban közzétett hosszabb-rövidebb tanulmányokat olvasva már régóta sejteni lehetett, hogy Halmai Tamás keze alatt egy Takács Zsuzsa-monográfia formálódik. S valóban, a Balassi Kiadó Kortársaink sorozatában napvilágot látott a kötet. Bár a kritikusok első önálló verseskönyve, az 1970-es Némajáték óta figyelemmel kísérik Takács költészetét, és elismerően szólnak verseiről (többnyire alkalmi kritikákban, valamint szórványosan fellelhető értelmező igényű tanulmányokban), az összefoglaló munkák lapjairól hiányzik a neve, s mindeddig a pályakép megalkotása is váratott magára.
Érdemes felidézni Pilinszky János gondolatát, aki nagyon szépen fogalmazott, amikor a Költők egymás közt című kiadványban az olvasóközönség figyelmébe ajánlotta Takács Zsuzsát: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát és egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit." Az említett „kereső célba találás" később önálló verseskönyvekben folytatódott, megvillantva e költészet lényegi vonásait, amelyek később egyre letisztultabban, magabiztosabban jutottak érvényre. Fölbukkan a szinte részvétből vállalt magány szellemi-közérzeti alapállása, a metafizikus szomorúság életérzése. S persze a költő nagy témái - a szerelem és a magány, születés és halál örök kérdései. A Némajáték záróverse (Július, halálom, születésed), majd a következő verseskönyv, A búcsúzás részletei Július-ciklusa a születés és a szülés, az életadás mozzanatát helyezi középpontba. Mindeközben Takács Zsuzsa egyre biztosabb kézzel használja nyelvi-poétikai eljárásait, alkalmazza többek között „az álomi jelenetezés és a színpadias szcenika", illetőleg az epikus versszervezés módszerét.
A költő első korszakát a Sötét és fény kora (1989) című, válogatott és új verseket is közreadó kötete összegzi és zárja le. A rendszerváltást követő évek megújulást hoznak a költői pályán, amelyet az ún. „könnyes kötetek" (Viszonyok könnye, 1992; Tárgyak könnye, 1994), illetőleg az ezek tapasztalatát mérlegre tevő Utószó (1996) közvetíti. A változást jól érzékelteti a dantei és petrarcai szonetthagyomány egyéni (alapvetően rímtelen és kötetlen) versformában történő továbbgondolása, amely különösen kedvez az epikus szervezettségnek. Gyászmunka folyik az említett kötetekben, a halálhoz való viszony kíméletlen föltárása, miközben a „szerelemközpontú létérzés", „az álmot és emléket egybemosó bizonytalanság" egyaránt érzékelhető.
Kétségkívül az Üdvözlégy, utazás! (2004) teremtette meg azt a magaslati pontot, amely az életmű addigi teljesítményeit is erősebb fénybe vonta. Nem véletlen, hogy a monográfia lapjain is az említett verseskönyv kapja a legnagyobb teret. A „személyessé kiművelt hagyománytudat" magasabb szinten artikulálódik a kötetben, az alanyi versbeszédet a többes szám első, illetve második személyű dikció egészíti ki. Takács költészetének „lírai létértelmező igénye", „ontoteológiai távlatossága" még markánsabban jelenik meg. Ezt az utat viszi tovább a legfrissebb kötet, A test imádása, amelyet az Üdvözlégy, utazás! méltó folytatásának tekinthetünk.
Halmai biztos kézzel, kötetről kötetre haladva, értő figyelemmel mutatja be a Takács-líra fejlődési irányát. Föltárja, „miféle fokozatokon keresztül jutott el Takács Zsuzsa költészete az expresszív líranyelvtől és egzaltált tárgyiasságtól a szelíd pátosz, az elfogadó bölcsesség versnyelvi mintáiig. Az alanyi versbeszéd panaszos szólamaitól a többes szám első személyű megszólalás nemcsak sorsközösséget feltételező, de közös jövőt igénylő/ígérő retorikájáig". Minden esetben a recepció belátásainak szemrevételével indítja olvasatát, majd rendkívül érzékeny és alapos verselemzéseket sorakoztat fel. Nem feledkezik meg az életmű „mellékágairól" sem, szót ejt Takács Zsuzsa műfordításairól, gyermekvers-kamaszvers kötetéről (Rejtjeles tábori lap, 1987), prózakönyvéről (A megtévesztő külsejű vendég, 2007), valamint esszékötetéről (Jaj a győztesnek!, 2008). Ez utóbbi kapcsán a monográfus Eisemann György megállapítására hivatkozik, aki a párbeszédbe hívás attitűdjéről beszél a Takács-esszé fölött töprengve. „A válaszkereső igyekezet azt is jelenti: a könyvtől távol áll a kinyilatkoztatás magabízó attitűdje. Takács Zsuzsa nézőpontokat, véleményeket és igazságokat szembesítve ajánlja föl közös meggondolásra saját sejtéseit, saját igazságait. Mindenekelőtt pedig: kérdéseit és kételyeit" - írja Halmai, aki maga is hangot ad kételyeinek. Könyvében gyakorta akadnak kérdőjelek; nem megingathatatlan véleményt és ítéletet alkot, hanem dialógust kezdeményez az olvasóval, a különböző értelmezések és válaszlehetőségek együttes érvényességére mutat rá.
Magam sem fejezhetem be másként ezt a kis összefoglalót, minthogy Halmai Tamás zárógondolatát idézem: „Fénnyel bélelt égbolt e líráé - ám jobbadán vaksötétben tapogatódzik a versek alanya. A szavak világosságában, a költészet vigaszában bízik; tekintetét a lehetetlenre függeszti, reménysége a tudhatatlant célozza meg. Nincs okunk nem tartani vele ezután is."
Halmai Tamás: Takács Zsuzsa. Balassi Kiadó, Budapest, 2010
