Kiss László
Pí panel
Minden, nem szépirodalommal töltött idő elfecséreltnek tekinthető. Sóhajtottam a múltkor a haveroknak. Ám ahogy föllapoztam Papp László Gyula, az alföldi kisváros című könyvét, amit ő urbanisztikai esszének nevez, nyomban átértékeltem a pökhendi kinyilatkoztatást. Töritanár lévén, a „kritikai regionalizmus és szerves városfejlődés a periférián" alcím sem riasztott el, mi több az ipari forradalom kellős közepén járva, bizonyos leküzdhetetlen érdeklődést is kezdtem tanúsítani, s hogy a Gyulai Alkotókör kiadásában megjelent, szerény áron, csupán 500 forintért megvásárolható könyvet tanórán is tudtam hasznosítani, mindennél beszédesebben bizonyítja, amit bizonyítania kell.
Egyetemista koromban heteken át szemeztem a Városok Urtól Utópiáig című nagytestű kötettel, s csak miután kiszemeztem magam, fogtam hozzá. Papp László könyve kapcsán, tekintettel a közeli könyvbemutatóra, nem sokat habozhattam. Nem bántam meg - hogy visszafogottan fogalmazzak.
Legjobb tudomásom szerint Gyulát egyes érzékeny lelkek már a klasszikus antikvitásban az Örök Városnak nevezték, s a helyzet azóta sem változott semmit. A téma tehát alap volt.
És aztán jött a többi, sorban.
Hogy őszintén meglepett, milyen közvetlen hangnemben, szellemesen, hadd ne mondjam: lazán, mégis szakmai alapossággal, fegyelmezettséggel lehet írni urbanisztikáról és városarculatról. A kötet elolvasása után hajlamos az ember abba az illúzióba ringatni magát, hogy ért a városrendezéshez. Hogy van köze hozzá. Nem véletlen - Papp László szimpatikus és nagyon is érthető mániákussággal hajtogatja, hogy egy város arcéleinek megrajzolása nem csupán a tervezők (döntés-előkészítők) és a mindenkori városatyák (döntéshozók) jó esetben közös produktuma, de komoly szellemi erőfeszítést igénylő intellektuális teljesítmény, amely nem mutatható fel a település lakóinak, a „polgári civil közélet és közízlés" aktív közreműködése nélkül. Hiszen „az épített város egy közösség önkifejezési formája."
Világos beszéd: a város rólunk árulkodik, szemléletet tükröz.
Aztán hogy a könyv egyes meglátásai valóban alkalmazhatók iskolai órán, s nem csupán helyismeret, regionális történelem témakörben. A Gyula, az alföldi kisváros három izgalmas részre tagolható. Egyfelől a kisváros fogalmát járja körül, s a címbe emelt Gyulát, annak épített környezetét, pozitívumait és ellentmondásait mutatja föl - másfelől az ehhez a blokkhoz kapcsolt több mint tízoldalnyi, sokszor terjedelmes bejegyzésekkel ellátott végjegyzet-apparátus szinte önálló életet él, s erősen kritikai hangvétele miatt szinte „leválasztható" az első ciklusról. Végül, már a végjegyzetek után egy levezető szakasz következik, amely afféle esszé-töredékeket foglal magába, modern építészeti mozgalomról, szakralitásról, provincializmusról, bőséges (szakirodalmi) idézettel - és leginkább egy következő urbanisztikai kötet tervezett koncepciójáról árulkodik. Mindezt majd megírom még pontosabban is. Sóhajtott egyszer Esterházy Péter.
S hogy aki a városát fürkészi: önmagát fürkészi. Hogy, példának okáért, nem csak a szívemnek kedves városrész, Németváros hiányzik a könyvből, de ebből a városrészből, példának okáért, a nagyszüleim is.
Világos beszéd.
Nem tudom, lehet-e egy urbanisztikai esszé szépirodalom, de a fejezetek között bóklászva megakadt a szemem egy mondaton, amiért a szerzőnek alternatív banán vagy zsiráf, vagy mit tudom én, milyen gyümölcsről, állatról elnevezett díjat adományozok. 2010. január tizedikéig nem hallottam pí panelekről - ma már azt is tudom, hogy Gyulán ilyen előre gyártott elemekből épült a Brezsnyev-színű hetvenes években a művelődési ház, a rendelőintézet és a húskombinát brutális épülettömbje, homlokzati értelemben. A megszerzett tudást Papp László finoman rendszerkritikus mondata teszi felejthetetlenné: „Mert van abban valami árulkodó, hogy lényegében azonos az építészeti hozzáállás az emberi egészséghez, a kultúrához és a vágóhídhoz." Törióra rulez!
