Erdész Ádám
Karácsonyi olvasgatás - Ortutay Gyula naplójáról
Mennyi jót és szépet hoz pár karácsonyi nap; a legjobbak a gyerekek, a kisebbek képesek az igazi csodát odavarázsolni a fa alá. Ahogy visszaszámolunk, hogy hány nap is van még hátra, ahogy megszólal a fa megérkeztét jelző kis száncsengő, ugyanaz, ami negyvenegynehány éve engem is hívott. Ahogy nap mint nap elmegyünk megnézni a város főterén felállított betlehemet és az odatelepített barikákat - ezek remek pillanatok. S vannak aztán más csendes örömök, ilyenkor elő lehet venni a megjelenésüket követően éppen csak átlapozott, ijesztően vastag, 7-800 oldalas könyveket, hogy, ha nem is egy ültő helyben, de mégis egy lélegzettel végigolvassuk azokat.
Nálam a sorukra váró könyvek egyike Ortutay Gyula naplójának első kötetet volt. Igaz, már megjelent a következő rész is, de semmi baj, legalább a szöveggel együtt a recepciót is egyből meg lehet nézni. Az 1938 és 1954 között keletkezett naplófolyam különösen érdekesnek ígérkezett, hiszen a szerző tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Éppen ő tudta legjobban megforgatni azt a tőkét, amit Szekfű Gyula a „Három nemzedék" új kiadásában adott e csoportnak, azzal, hogy mint az európai és magyar tradíciókhoz egyaránt kötődő társaságra, rájuk irányította a tényleges befolyással bíró körök figyelmét. Kevéssel az egyetem befejezése után a kor egyik vezető politikusa, a „médiavezér" Kozma Miklós pártfogoltja lett. Neki köszönhette, hogy huszonöt évesen kinevezték a rádió irodalmi osztályának helyettes vezetőjévé. Jelentős néprajztudományi teljesítmény mellett a negyvenes évek közepén jött a politika. 1944 után a Kisgazdapárt kommunistákkal együttműködő „O-csoportjának" vezéralakjaként az országos politika főszereplőjévé vált. „Érdemeit" 1947-ben Rákosi vallás- és kultuszminiszteri poszttal honorálta; miniszterként az egykori piarista diák hajtotta végre - egyebek mellett - az iskolák államosítását.
A 20. századi magyar történet egy fontos szakaszának megragadására alkalmas pályaív. A napló szerzője maga is úgy gondolta - már nagyon fiatalon -, hogy ami vele történik, az alkalmas lesz a nemzet történelmének tükrözésére. „... megpróbálom ábrázolni életemet és környezetemét, az egész hazámét, szeretnék történelmet írni, vagy még inkább forrásanyagot megőrizni a történettudomány számára" - olvashatjuk az 1938-ban - 28 éves korában - papírra vetett első bejegyzésben. Elhivatottság, mozgalmas pálya - milyen csalódás lett volna számára, ha tudta volna, hogy a harminc évvel halála után megjelenő napló egyik recenzense azzal kezdi írását, Ortutay nevét a mai köztudatban barátja, Radnóti Miklós „Bori notesz"-ének nevezetes bejegyzése tartja fenn. (László Ferenc, Magyar Narancs, 2009. 33. sz.) Hasonló megállapításra jutott Gömöri György is, ám ő a napló olvasása után summázta ekképpen véleményét: „...Ortutay őt [Radnótit] szerette a legjobban, róla ír legmelegebben, s meglehet, a magyar irodalom történészei a jövőben főként emiatt fognak emlékezni a később kommunistákkal társutas politikus, jelentős néprajzos Ortutay Gyulára" ( http://irodalmijelen.hu/?q=node/4304 )
Magam úgy gondolom, forrás ez a napló a javából, de mint a narratív források többsége, nem annyira az események rekonstruálásában segít, hanem egy gondolkodásmód, egy jellegzetes cselekvési stratégia hiteles dokumentuma. S mint ilyen, besorolható egy nagy halmazba: hosszú a sora azoknak a kiemelkedő kvalitású, erős egóval bíró, s cselekedni akaró értelmiségieknek, akik „oly korban éltek", amikor valamilyen diktatúra szabta meg a játékszabályokat, s aki „válogatott" akart lenni, annak bizony alkalmazkodni kellett. Sokszor a legkiválóbbak sem vették észre, mikor jött el az a pont, amikor már nem alkalmazkodnak, hanem a rendszer szerves részeivé váltak. Közülük sokan megírták a maguk közvetett „mentségét", s a szerencsésebb vagy csak másféle kényszereket elszenvedő késői olvasó nagyon könnyen ítéli deficiteseknek ezeket a nagy életjátszmákat.
A bejegyzések hangütését meghatározza az, hogy Ortutay a napló elkezdésekor eleve gondolt a nyilvánosságra, de rögtön az elején eszébe jutott a nem kívánt nyilvánosság is: mi van, ha egy házkutatás során megtalálják feljegyzéseit? Az ötvenes években ez a lehetőség még súlyosabb fenyegetéssé vált. Bár a szerző az időhiánnyal magyarázza, de talán mégis ez az igazi oka annak, hogy a bejegyzések többször, hosszú időre megszakadnak. Nincs egyetlen sor sem 1944. március 19. és 1945. március 26. között, 1946-ból néhány feljegyzés maradt, s gyakorlatilag pár gondolat kivételével 1950-ig megint megszakad a bejegyzések sora. Nincs kommentár kisgazdapárti politikusi működéséről, sem 1947 és 1950 közötti miniszterségéről. Így azután csak mozaikok utalnak arra, hogyan is zajlott le „az ész rabul ejtése", azaz, demokratikus elveket valló fiatal értelmiségiből hogy lett a diktatúra politikusa. A tragikus végeredmény ott van egy 1954. július 31-i jegyzetbe. Ekkor az „Öreg", vagyis Rákosi váratlanul behívatja az 1950-es miniszteri bukása óta mellőzött és többek által szabad prédának tekintett Ortutayt. Még a bizonyos visszafogottságot tükröző naplóbejegyzésből is kiderül, hogyan bukott ki a háttérbe szorított politikusból a sok sérelem, s az is jól látszik, hogy mennyire kapóra jött ez a Nagy Imrével csatázó Rákosinak: egyes, koalíciós korszakban jó szolgálatot tett társutasok reaktiválásával mind a maga tábora, mind a rendszer támogatottsága növelését remélte.
Amúgy a napló 1938 és 1944 közötti része az érdekesebb, ez a bejegyzéssorozat a hazai szellemi élet sok pillanatát rögzíti kimondottan érdekesen, néha hitelesen, néha torzan. Nagyon sok ugyanis ebben a naplóban a rosszindulatú bejegyzés, néha még az is eszébe jut az olvasónak, hogy a szerző a környezet sötét ábrázolásával ösztönösen a maga szaldóját javította. Az 1939. január 12-i bejegyzések megőrizték néhány író - köztük Márai, Szerb Antal - borozás közbeni beszélgetését, az elhangzottakat Tolnai Gábor továbbította Ortutayhoz. A másodkézből vett hírek nyomán pillanatok alatt született meg a szerző ítélete Márai Sándorról: „... Márai igyekszik kétségbeesett és gyáva erőfeszítéssel tájékozódni. Márai minden rendszert jól kiszolgálna, és keserves példája a polgári humanizmus gyáva és férfiatlan típusának." Ami a kiszolgálást illeti, hát nem egészen így alakult... Ha ehhez hozzátesszük, hogy ebben az időben az Ortutay által mélységesen tisztelt és - nem túlzás - szeretett Kozma Miklós által irányított rádió irodalmi osztályán ekkor már a numerus nullus elve érvényesült - ezt természetesen Ortutay gyűlölte, de, mit lehet tenni, végrehajtásában részt vett -, talán jobban érthetjük ezeket a sommás minősítéseket.
Mindezek mellett a vaskos naplóban ott vannak azok a pillanatok is, amelyek Ortutay eredeti értelmezésében forrásai a történetírásnak: megrendítő, amint keresztapaként leírja Kner Izidor egyik unokájának kikeresztelkedését, Babits temetését, Radnóti maradványainak Pestre szállítását. Egy-egy ilyen narratív forrás tudja igazán megmutatni, hogy a kor közszereplőiről mit tartottak kortársaik: például milyen súlya volt Szekfű Gyulának, miért tisztelte az értelmiség egy része Kozma Miklóst, s milyen nagy várakozással tekintett a fiatal értelmiség több csoportja Kovács Imre pályája elé.
A szöveget Markó László gondozta és jegyzetelte, a hatalmas jegyzetapparátusban lexikonok szócikkeinek reprodukcióit találjuk Kossuthról, Bartókról, más ismert emberekről, viszont amikor egy „jeles skribler" (270. o.) gonosz kis cikkéről esik szó, a jegyzetekben nem a cikk szerzőjének nevére és lelőhelyre bukkanunk, hanem a skribler szó magyarázatára. - A korábban idézettekkel ellentétben úgy hiszem, elég sokan fogják ezt a naplót s a folytatásait forgatni, bár a legtöbben nem azokkal az érzésekkel, ahogy a naplóíró elképzelte.
