Bódi Katalin
Az idő nem számít, csak az élet
John Fowles A francia hadnagy szeretőjét zseniális módszertani bravúrral írja meg, hiszen amellett, hogy az elbeszélő nagyon hamar világossá teszi, olvasójának semmi esetre sem szabad megbíznia benne, az is bizonyos, hogy még a szöveg műfaja sem egykönnyen határozható meg. Viktoriánus regény, posztmodern elmejáték a viktoriánus regénnyel, módszertani kézikönyv a regényírás technikájáról, kultúrtörténeti vázlat a XIX. századi nőkről, terjedelmes lábjegyzet Foucault szexualitástörténet-monográfiájához, allegória-feladványok paleontológia, hisztéria, melankólia tárgyában. Minden regénymetodológiai izgalom és narrációtechnikai agyafúrtság mellett vagy ellenére számomra egyértelműen a nőről való írás a legizgalmasabb ebben a kötetben. Az elbeszélő kaján vigyorral, sajátos szemszögből mutatja meg a viktoriánus Angliát a házasság, a szerelem és a szexualitás gonosz háromszögében, világosan kifejezve, hogy a korszak egy csodaszép paradoxon, hiszen az intézményes nőmegvetés a nő utáni csillapíthatatlan vággyal forr össze szétválaszthatatlanul.
Sarah olyan, mint egy XIX. századi Leeloo, az ötödik elem, az ismeretlensége okán legyőzhetetlen hősnő, aki egyszerre lehet a francia hadnagy ringyója, a szerelmet időtlenségében megőrző őszinte szerető, egy hisztéria-esettanulmány, az örökre elérhetetlen szűz test, a férfivágyat aljasul kihasználó spermarabló, anyává váló autonómia. A regény olvasásának kulcsmetaforája is éppen ez a rögzíthetetlenség, az értelmezés mindig kisikló vagy dimenziót váltó folyamata, ami a kedvünk szerint sajátunkká tehető alternatív befejezésekkel válik végeredményben paradox módon rögzítetté. Hiszen ekkor már nem számít, hogy megtudjuk-e Charles és Sarah sorsát, mert ekkorra már tudnunk kell, hogy ez teljesen lényegtelen. Kettejük történetében egyértelműen a férfi a konvenció, a nő pedig a deviancia. Charles a szerelmet úgymond magától értetődően a klasszikus teleológia mentén próbálja megélni, a kronologikus rend megnyugtató keretében, a beleszeretés lassú folyamatán keresztül a birtokba vétel magától értetődő agressziójáig, egy közhelyes házasság ígéretével a háttérben. Sarah pedig azzal, hogy éppen csak időnként keresztezi ezt a szépen kirajzolódó utat, pontosan a birtoklás lehetőségét kérdőjelezi meg, kifejezésre juttatva a szerelem megélésének férfiszemszögből deviáns módját a belsővé tételben történő megőrzésben. Charles érteni próbálja a nőt, de csak folyamatosan félreérti, hiszen ezt a folyamatot jellemzően a szemlélődő férfitekintet uralja. Sarah mintha festményként tárulna fel a férfinak (vagy akár éppen így rejtőzködne el előle), először a kikötőben, mikor megszállott mozdulatlanságban várja a francia hadnagy soha vissza nem térő hajóját. Charles később, a kőpárkányon alvó Sarah-t már korántsem kérdőn fürkészve nézi, sokkal inkább a nő különös szépségének megfejthetetlenségét csodálja. Sarah mindig mozdulatlanságában és némaságában ragadható meg a férfitekintet számára, de csupán csak a szemlélődés pillanataira. Festményszerűségének mondhatni szájbarágósan ironikus megtestesülése a regény egyik befejezésében olvasható, az évekkel később már Londonban élő nő festőkkel osztja meg otthonát s titkári teendői mellett modellt is ül az egyik művésznek.
A szöveg játéka a férfi és a női szereppel, a szerelemmel, a hagyományokkal korántsem romboló, még akkor sem, ha Fowles iróniája időnként rendkívüli erővel uralja a szöveget. Hiszen bizonyos, hogy ez az irónia korántsem a szerelem ellen dolgozik, hanem sokkal inkább szokatlan perspektívákat nyit meg a szemlélődéshez.
John Fowles: A francia hadnagy szeretője (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006) (fordította Gy. Horváth László; a versbetéteket N. Kiss Zsuzsanna ford.)
