Kiss László
A kebleken túl
Benedek Szabolcs termékenysége bámulatos: 1997-ben, 24 éves korában jelent meg első műve, mindjárt egy regény (A Nagy Degeneráció), az eltelt tizenhárom évben pedig több mint tíz könyvet tett le az asztalra. A Pont Kiadó szerkesztésében megjelent legutóbbi kötet, a Lollo keblei hátsó fülén nem minden könyvét sorolják fel (nincs benne például a remek álönéletrajzi írásokat tartalmazó Így élt John Lennon, ahogy a Péterfi Andrással közösen írott Füveskönyv-formátumú Berettás könyv sem), de a lista így is impozáns.
A Lollo keblei a 2006-os Kommunikációs zavar elbeszélői technikáit folytatja - megkockáztatom, afféle testvérkönyv a kettő; olvasván a friss kötetet, talán nem véletlenül jutott eszembe többször, hogy lassan érik egy ütős válogatás Benedek Szabolcs novelláiból.
Egyfelől tehát a négy évvel ezelőtt megjelent kötet hangjának és poétikájának folytatása, másfelől a „jól ismert" stílus és karakter. A Lollo keblei többnyire mindentudó elbeszélővel dolgozik, „klasszikus", csattanóval ellátott, szépen lekerekített, mégis nyitott végű novellákat tartalmaz, írója sokadszorra bizonyítja, hogy kitűnő megfigyelő- és beleérző-képességgel rendelkezik. A történetek elmondásának dinamikája nem egyszer a nyelvi megformálás rovására megy, de a karakterek hiteles ütköztetése, az érezhető rutinnal megteremtett, néhol megrázó, máshol komikus, olykor rejtélyes szituációk felülírják ezzel kapcsolatos „bosszúságainkat".
A témák, alakok is ismerősek, rendre találkozni velük az író tárcáiban, egyéb, ebben a kötetben nem szerepelő szövegeiben. Ahelyett, hogy felsorolnánk, mi mindent és ki mindent kell ezen érteni, a szingliktől kezdve az interneten kikínlódott kapcsolatokon át a cégek és irodaházak világáig, talán az a legszerencsésebb, ha úgy fogalmazunk: Benedek Szabolcs tényleg a hétköznapokból csinál irodalmat. Nem metaforizálja túl a szövegeit, és nem lirizál - néha azt érezni, talált anyaggal és anyagból dolgozik: amit lát és mutat, az van. Aztán persze kiderül, hogy több, jóval több.
A Lollo keblei hasábjain találkozni a megkerülhetetlen alakmással, Sárosdival, a prózaíróval is. Kétszer bukkan föl. Rögtön az első novellában, a Nagyon szép címűben, mely egy vak lánnyal létesített szerelemi viszony története; valamint a kötetzáró önéletrajzi jellegű A szolnoki várban, amely egy kedves emlékezéstörténet, afféle főhajtás a gyermekkori helyszín előtt. Ugyanakkor nem érzem szerencsésnek a kötet felütését, a kezdő novella nem ragadja magával az olvasót, A szolnoki vár viszont nagyon a helyén van, méltó zárás.
Amiért azonban nem átallom a máskülönben a szélesebb nyilvánosság előtt makacsul titkolt olvasónaplóm eme fejezetét a barkaonline látogatói elé tárni - két, számomra legalábbis az újdonság erejével ható pillanat, ami Benedek Szabolcs mostani munkáit illeti.
Az egyik az Asztal című novella E/1-ben beszélő nőalakja, akinek a túlzásai, önértékelése Hazai Attila kisprózáinak debil retorikai készségekkel felvértezett, furcsa tudatállapotban kommunikáló hőseit juttatta eszembe. Az Asztal beszélőjének sorsa együttérzést válthat ki a fokozottan érzékeny olvasóból, amikor annak szerelmi életéről hall, tekintve, hogy „közben ugyanaz történt, ami a korábbi kapcsolataimban is: János sem ismerte föl az én tehetségemet, a másságomat, hogy mennyire nem vagyok átlagember." Mert „nyilvánvaló, hogy tehetséges vagyok. Tulajdonképpen zseni." Minthogy azonban „senki nem vette" a fáradságot, hogy foglalkozzon vele, kénytelen hétköznapi úton járni, bár az ő energiájával „nem lehetne szimplán egy dolgot művelni." Kénytelen tehát az életét művészetté formálni („alkotó vitalitás"). Szóval nem ér. Ez a beszédmód üdítően hat a rutinosan megformált mondatok között, s jóllehet közhelyes volna azt írni, hogy sokat tartogathat, ami a következőket illeti, az olvasónaplómban olyan hibákat vétek, amilyeneket akarok.
A könyv másik kiemelkedő momentuma Az üstökös című novella, melynek narrátora gyerekkori csillagászati érdeklődéséről számol be, hogy aztán szinte észrevétlenül „megemelje" a szöveget, ami egy szerelmi csalódás leírásán „vezet keresztül", majd a nagyapa temetésével zárul. Valójában azzal, ahogy a felcseperedett unoka először szembesül az égbolt és a halál végtelenségével. Vagyis többel, jóval többel.
Benedek Szabolcs: Lollo keblei (Pont Kiadó, Budapest, 2010)
