Antal Balázs
A kis szigetről elindult a krimi a nagy szigetre
Arnaldur Indridason bűnügyi regényeiről
Az izlandi irodalomból mostanság már nem csak a saga-k ugranak be a világ különböző tájain élő olvasóknak - hanem a bűnügyi regények is. A nagy skandináv krimi-konjunktúrából becsületesen kiveszik a részüket a szigetlakók, ahogy azt immár több magyarul is hozzáférhető regény bizonyítja. Szerzőik közül talán a leghíresebb egy 1961-ben született író, aki történelem szakon végzett, majd dolgozott újságíróként, forgatókönyvíróként és filmkritikusként is - mégis a krimiregényei tették világszerte ismertté a nevét. Arnaldur Indridason munkái egy csomó rangos díjat elnyertek már mindenfelé országokban, az egyik könyvéből, a Vérvonalból, a szintén világhírű honfitárs rendező, Baltasar Kormákur készített cannes-i nagydíjas filmet, megmozdulásait figyelemmel kísérik több kontinensen, és nemcsak a krimikedvelők. Magyarul az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatában jelent meg négy regénye (Vérvonal, Kihantolt bűnök, Távoli hangok, Hidegzóna), kétszáz lapnál alig valamivel vastagabb, roppant élvezetes munkák.
Indridason titka nyilván regényeinek sajátos szerkesztésmódjában keresendő: miközben a felszínen állandó főszereplői, a nyomozócsoport tagjai jönnek-mennek, a regény időről-időre előkerülő másik szála magához a bűn elkövetéséhez vezet - többnyire a tettes, vagy valamely szemtanú szemszögéből. Az olvasó feszült figyelemmel lesi, mikor ér össze a két szál. Más skandináv szerzőknél, mint a bravúros norvég Jo Nesbo-nél is hasonló szerkezet figyelhető meg, sőt, mindkettejüknél komoly tétet tart a krimi a múlt, az ország történelmének (esetleg jelenének) sarkalatos pontjai irányában (Nesbonél legalábbis az általam olvasott Vörösbegyben). Indridason gyilkosságai vagy a régmúltban történtek, vagy legalábbis valami régmúltba veszett eseményhez kapcsolhatók, a történtek gyökere akkor is ott van, ha az elkövetőnek végül semmi köze nem lesz az egész régi meséhez. Ez a másik szál mindig valamilyen beszédes problémára mutat rá: hol az ország hidegháborúban betöltött szerepére (Hidegzóna), hol a nők ellen elkövetett nemi erőszak állami szintű érzéketlen kezelésére (Vérvonal), hol a családon belüli erőszak ilyen-olyan megnyilvánulására (Kihantolt bűnök, Távoli hangok), hol meg aktuális botrányokra, mint a Vérvonal, amelynek cselekménye részben ahhoz a skandalumhoz fűződik, mely akkor pattant ki, amikor kiderült: egy amerikai cég rendelkezésére bocsátották az ország géntérképét vagy génállományát/génbankját - vagy valami ilyesmi.
Indridason nyomozócsoportja miközben állandóan nem szokványos izlandi bűnügyekkel találkozik, s fejti meg rendre azokat, a regényeken átívelve, azok között mintegy mélyebb kapcsolatot teremtve saját történetét is görgeti. Egyikük főzőszakértelmének él, szakácskönyvet ír, mely a negyedik regényben jelenik meg. Másikuk fiatal felesége óhajai és a munkahelye kívánalmai között igyekszik lavírozni. A főszereplő Erlendur felügyelő pedig saját démonaival küszködik: hóviharban eltűnt öccse emlékével, és a saját állandóan eltűnő és rendre fel-felbukkanó, szenvedélybeteg, nélküle felnőtt gyermekei sorsával vívódik. A nyomozók közel sem a hard-boiled ismét divatba jött mintapéldányai. Nem verekszenek, nem isznak, vagy nem nagyon és nem azért. Talán ezért is mondhatta Bán Zoltán András valahol ezekre a skandináv krimikre, hogy családi krimik. Hm. Van benne valami.
Mindezek mellett természetesen nem szabad megfeledkezni az izlandi miliőről sem, amelyet valahol a művek hátterében kell elképzelni - és nagyon-nagyon kell képzelni, mert különösebben nem kezd ezzel Indridason semmit. Nincsenek brillírozó tájleírások, épp ezért vadromantikusnak vélhető helyeken esett bűntények sem - bár a holttesteket több ízben is szabad ég alatt lelik, de van pince és hotelszoba is -, Indridason egyszerűen megnevez egy helyet - legyen az tó, vagy domb, ahol történik az egész. Az izlandi olvasók egy része bizonyosan tudja ennyiből, mit kell elgondolni, a többieknek meg ugyan mit is mondhatna? Különben döbbenetesen urbánus az egész, a regényekből úgy tűnik, egész Izland csak Reykjavík, vagy legalábbis minden más piszok közel esik a székvároshoz - persze Reykjavík meg éppen nem az a metropolisz, percek alatt vidéki házak között járnak a városközpont után. Az egyetlen vadregényesebb elem mégiscsak Erlendur gyerekkori visszarévedéseiben lappang. Ebből a szempontból nyilván a nagy dobás Kormákur Vérvonal-filmje, ahol az elmaradt tájleírások helyett is kapunk igazi ízelítőt. Különben szobákban üldögélnek, isszák a skandinávoknál (különösen a svédeknél) megszokott töménytelen mennyiségű kávét, vagy magukban tépelődnek, a családjukkal évődnek, és lassan-lassan kibontják a rejtélyeket. Ebben nem csak a makacs Erlendur sokszor értelmetlennek tűnő múltkutatása révén teszik meg a legnagyobb lépéseket, hanem az időről-időre, többnyire mindig a legjobbkor - mikor már épp nem maradt több támpont - felbukkanó rejtélyes egykori főrendőr, Marion Briem tippjei, tanácsai is besegítenek. Az izlandi neveket taglaló állandó fordítói jegyzetből megtudható, hogy neki még a neve is olyan, hogy ne lehessen tudni: férfi-e vagy nő? Elárulom: a négy könyv közül az egyikben ez a rejtély is lelepleződik.
Erlendur felügyelő és csapatának ügyei nyugalmasak, van valami kiegyensúlyozott, már-már lagymatag feszültség a történetek intenzitásában. Kerüli az akciókat, ilyesmi alig is van. Mivelhogy az esetek magyarázatát Erlendur a múltban keresi, legtöbbször idős emberekkel beszél - ott nincs is esély különösebb akciókra. Az ügyek elmélyültsége, az állandóan tépelődő Erlendur - hogy úgy mondjam - „hard boiled-határon" imbolygó jelleme, meg Indridason - akit az izlandi névhasználat ismeretében persze Arnaldurnak kellene írnom - elbeszélőjének kiegyensúlyozott, mindentudó, mégis rejtélyes nyugalma azonban mindenképp annyira izgalmassá és élvezetessé teszik a történeteket, hogy állandóan várom az újabb meg újabb köteteket.
Arnaldur Indridason: Vérvonal (Animus Kiadó, Budapest, 2007); Kihantolt bűnök (Animus, Bp., 2007); Távoli hangok (Animus, Bp., 2008); Hidegzóna (Animus, Bp., 2010)
