Ughy Szabina
Egyiptomi nyaralás
Hogyha nyár, akkor vakáció. Talán még az iskolás korból megmaradt reflex, hogy ilyenkor valami olyannal is kell foglakoznom, aminek semmi köze nincs a különösebben hasznos (értsd: jövedelmező, ajánlatos, kötelező, célszerű, stb.) dolgokhoz. Nos, tény, hogy vége az egyetemnek, az index leadva, pihennek a jegyzetek, a szociolingvisztika és a bioetika tételek, az agyam egy hátsó részében pedig egyre mélyebbre süllyed a strukturális grammatika ágrajza és az interperszonális megtévesztés-elmélet. Helyüket átveheti végre pár olyan könyv, amelyeket még a vizsgaidőszak előtt kikészítettem ezekre a boldog békeidőkre. Itt van például a világhírű finn szerző, Mika Waltari világhírű könyve a Szinuhe, amelyről először Kiss Judit Ágnes blogján olvastam.
Az esős júniusunknak és vizsgáknak köszönhetően mindezidáig leginkább ebben a könyvben nyaraltam. A Szinuhe ugyanis egy mese. A kaland, a szépség és a kegyetlenség meséje, amely elviszi, sőt, röpíti az olvasót egy másik világba. A történet egy percre sem ül le, a számos leírásnak és stílusának köszönhetően igen filmszerű, bár kevés olyan mondattal találkozunk, amelyek miatt visszalapoznánk, mert több oldal után is a fejünkben zsizsegnek. Szóval itt nem kell különösebben sokat gondolkodni, csak egyszerűen átélni az ókori Egyiptom világát. A XIII. dinasztia uralkodásának idején vagyunk, ahol Ehnaton fáraó, eredetileg IV. Amenhotep, igyekezett népét az Aton-hitre áttéríteni. Ha jól emlékszem Nemes Nagy Ágnes egy Kabdebó Lóránttal készült interjúban (talán a Látkép, gesztenyefával) ezt nevezi egyik kedvenc történelmi korszakának. Nem véletlen tehát, hogy több verset is írt Egyiptom emblematikus uralkodójáról. Egyesek szerint korát megelőző, látnoki képességekkel rendelkező fáraó volt, aki a szent betegségben, epilepsziában szenvedett. A könyvben szintén ezzel a kórral küzd, de a regény főhőse mégsem ő, hanem Szinuhe, „aki magányosan élte életének minden napját". Szinuhe Thébában születik, orvosnak tanul, s élete végéig számos országon és háborún keresztül tapasztalja meg a változás nehézségeit ebben az új ideákkal teli világban. Az ő empatikus és alázatos jelleme sokszor krisztusi vonásokat juttat az eszembe, s ezt néhol konkrét mondatok is megerősítetik, pl.: »Ez Atón kenyere, vegyétek és egyétek Atón nevében, és áldjátok Ehnaton fáraót, s az ő istenét.« Szinuhe azonban újra és újra elbukik, ideái halált hoznak azok számára akikhez közel kerül, mintha az emberek, a régi hitek képtelenek lennének a változásra.
A könyv egyébként 1945-ben jelent meg, a II. világháború súlyával terhelt időszak utáni ocsúdás pillanataiban. Nem csodálom, hogy Waltari az ókori Egyiptom földjére menekült, s hosszas kutatómunkával inkább a múltban merült el saját jelene helyett, noha a történelmi párhuzam kevés erőlködés nélkül is jól kivehető. De szándékosan kihagyom ennek a továbbgöngyölítését, most csak a regény van, a maga 700 oldalával, alig 20 oldallal a vége előtt. A végét már az elejétől kezdve tudom: a magány, mint ahogy végig a regényben. A cselekményt részletezni felesleges, ha valakinek nagyon fúrja az oldalát a kíváncsiság, elolvashatja a Wikipédián, de nagyjából elmondhatom, hogy a könyv a szerelemről, az életről és a halálról szól, miként minden nagy regény. Sajátossága az, hogy alapvetően a szomorúság uralja. Az az időtlen szomorúság, amely az önmagukon és a világ sorsán gondolkodó emberek sajátja, s amelyből az egyetlen kivezető út az alkotás, akárha az emberek gyógyítása is az. Az okok, melyek Szinuhét a magányba és a szomorúságba taszítják, olyan rokokós sűrűséggel és cizelláltsággal sorakoznak egymás mellett, hogy az olvasó egy idő után nem tud mást tenni, mint megadni magát és pusztán csak élvezni a történetet. Olvasni, magáért a történetért és saját magáért, a saját szórakoztatására, miként Szinuhe is megírta történetét a maga kedvéért.
Mika Waltari: Szinuhe
