Bene Zoltán
„Nemes anyag, tiszta vér..."
Gyerekkoromban láttam egy filmet, néhány képkockáját ma is fel tudom idézni. Ahogyan egy pap magasra tartott kereszttel gyalogol a szuronyt szegező honvédok előtt, s ahogyan ugyanez a pap civilben és félkarúan néz bele szomorúan és fájdalommal a kamerába. Sárközi György regényéből készült az a film (Révész György rendezésében, hétrészes sorozatként, Nemeskürty István forgatókönyve alapján), amire alig-alig, csak, mint hangulatra emlékszem a fenti mozzanatokon túl.
Nemrégiben került a kezembe a film alapjául szolgáló irodalmi mű, egy szép kiállítású, vaskos kötet a Helikon Klasszikusok sorozatából. Az először 1931-ben kinyomtatott könyv központi figurája Mednyánszky Cézár, a szabadságharc római katolikus tábori főpapja, az 1848/49-es eseményeket követően kényszerpályára szorított nemzedék szimbolikus alakja. Egy önmagába, az Istenbe és a forradalomba vetett hitében egyaránt megingó, helyét kereső, s végül hitét, eszméit és önnön magát egyaránt feladó, ezáltal saját szubjektumát, önazonosságát, helyét és életének értelmét megkérdőjelező, tragikus hős. Megkockáztatom: talán anti-hős.
Sárközi Mednyánszky Cézár emlékiratait felhasználva dolgozott, ám regénye jóval szélesebb spektrumot mutat: a történet kétharmadában Cézár bátyjai csaknem egyenrangú főszereplők, és negyedikként csatlakozik e központi alakokhoz Görgey Artúr. A legidősebb Mednyánszky fiú, László akasztófán végzi még az összeomlás előtt, a középső, Eduárd komáromi menlevél birtokában megmenekedik a retorzióktól (az ő fia a későbbi jeles festőművész és grafikus, Mednyánszky László), míg Cézár emigrációba kényszerül Franciaországba, ahol egy ausztrál kaland és fél karjának elvesztése után önkezével vet véget életének. A negyedik középpontba állított szereplőnek elvitathatatlan katonai tehetsége mellett a szerző megmutatja árnyoldalait is: a mindenáron való érvényesülést, a diktatórikus hajlamot, a kegyetlenséggel határos kíméletlenséget. Sárközi mindazonáltal nem ítélkezik Görgey tábornok fölött, noha nem is olyan elnéző vele szemben, mint korunk történészei.
„Sárközi György (...) híján volt Jókai teremtő képzeletének. Ez a kiváló költő és irodalomszervező a népi írók szociográfiai sorozatának ihletője. De sok művelt irodalmárhoz hasonlóan valószínűleg azt gondolta, hogy aki annyi jó regényt olvasott, tud jót írni maga is. Hisz - látszólag - nem kell egyebet tennie, mint a memoár sovány anyagát történeti tablóvá hizlalni; beleszőni néhány mellékszereplőt (...); szorgalmi feladatként leírni a helyszíneket; egy kicsit vívódni a főszereplővel, hogy Isten szolgája legyen vagy hősszerelmes; elmélkedni forradalmon, emigráns-sorson, történelmen és így tovább. Mindez azonban jó regényhez kevés vagy inkább sok. Kevés a szuverén alakító tehetség, a képzelő- és szerkesztőerő; sok a tanultság, a részlet, a jelző, az irodalmiaskodás" - fogalmazta meg a fentebb említett filmsorozat apropóján lesújtó, már-már megsemmisítő véleményét Lukácsy Sándor 1983-ban.
Németh László a Nyugat 1931. évi 24. számában összevethetetlenül korrektebb és több oldalról közelítő kritikát közölt Sárközi regényéről, amely számba veszi ugyan a számos hibát, ám nem hallgat az erényekről sem. „Sajnos, egy regény kompozíciós hibáit könnyű szemléltetni - írja -; viszont a szép részleteket lehetetlen egyenként idézni. Pedig így lenne a kritika igazságos! Ezekből a citált részletekből különösen két erénye tűnne ki: a született regényírókétól elütő, költői pszichológiája s hangulatfelidéző ereje. Míg a vérbeli regényíró a leleplezés vagy a viviszekció örömével csap rá egy-egy jellemző lélektani vonásra, ő megáll, egy pillanatra elálmélkodik és továbbmegy, lemond a kicsinyes kiaknázásról, meghagyja a felvillantott vonást a «valóság többértelmű félhomályában». Pszichologizáló korunkban poéta. Ugyanez a költői fölény és szűkmarkú bőkezűség jellemző tájhangulataira is. A regény legszebb fejezete fönn a Jablonkai-hágó környékén játszik. Ott paposkodik Cézár a szabadságharc első őszén a ködös fenyvesek közt, a nyomorult tót faluban. S ez a kis falu, az elhagyott parókia, a tót tanító, aki a deres erdőkön át vezeti ránk az osztrákokat, olyan tökéletes hangulati egység, hogy szinte sajnáljuk, mért kell a sátorfánkat szedni, egy kis regény zárt atmoszférája vesz körül, s ha itt maradhatnánk vele tíz-tizenkét íven át, talán nagyobb öröm lenne, mint az egész epikai panoptikumot végigjárni." A kritikát végül a következőkkel zárja: „Nemes anyag, tiszta vér, csak a csontok ne hiányoznának a műből is és írójából is. Kár hogy nem katedrális-építő korban élünk. Ott Sárközi kapná az ablakok színes képeit, a párkányok szentjeit s a díszes oszlopfejeket. Milyen öröm lenne neki e rejtett remekműveken elbíbelődni. A regény azonban azt követeli, hogy ő építse a hajót, a tornyot, a homlokzatot. Ez nem neki való és nem is sikerül. De hánynak sikerül a sok ezer regényíró közül? S ebben a templomban, legalább a faragásokon egy avatott művész keze nyomát érezzük s abból, amit az építő nem követett el, az ízlés fölénye szól."
Amikor becsuktam Sárközi György regényét, nem éreztem elpazarolt időnek a vele töltött időt. Lukácsy Sándor kemény szavait jogtalannak, túlzónak vélem. Valóban széteső kompozíciójú, erős aránytalanságokat mutató mű a Mint oldott kéve, nem kétséges, hogy rosszul szerkeszt az író - azonban páratlan részletek is gazdagítják ezt a nagy ívű történetet! A Németh László által említett mellett ott van például a branyiszkói ütközet leírása, vagy az ausztráliai kaland, vagy az emigráció kilátástalanságának megkapó és megragadó bemutatása. Összességében a regény harmadik része a legegységesebb színvonalú, ekkorra már a főhős is egyedül marad főhősnek, s bár az is igaz, hogy az olvasónak kezdetben lehet olyan érzése, mintha egészében nem is ugyanaz az ember volna, mint az első két részben, ez azért nem akadályozza az olvasás élvezetében. Mert mindent egybevetve, élvezhető Sárközi György könyve, hibáival együtt. Mindenekelőtt a hangulata miatt. És egyébként.
Sárközi György: Mint oldott kéve. Budapest, Helikon, 2007.
