Szávai Krisztina
Puszták népe
Két-három évenként bizonyosan megakad rajta a szemem a könyvespolcon keresgélve, s újra elolvasom. Ami talán nem tűnhet különösebben meglepőnek, tekintve, hogy olvasási szokásaim alapján erősen az újraolvasók népes táborát gyarapítom. Vannak könyvek, melyeknek néhány gondolatáért vágyakozom a következő találkára: s vagy már megtaláltam őket, és szeretnék újra megfürdeni bennük, vagy még keresem, mert a már megleltek az újabbak ígéretével csalogatnak. Vannak könyvek, melyekből hangulatokat olvasok, vagy színeket, illatokat, másokat, önmagamat. S vannak könyvek, melyekben minden mondat csak az előzőbe kapaszkodva él, minden szó úgy cipeli önmaga súlyát, hogy egyetlen hiányában is, mint dominó borulnak végig értelmetlenül, érthetetlenül a sorok. Melyeket csak kezdettől a végig, újra s újra ugyanúgy nekigyürkőzve lehet olvasni. Ilyen a Puszták népe is.
A nekigyürkőzés márpedig élvezetből történik. Mint gigantikus ablakon, hol sötétedés után a lámpafény kigyúl, kandikálhatunk be az uradalmi cselédség „otthonába”, a pusztába, az istállók és fészerek közt találomra elhelyezett cselédházakba. Alig több mint fél évszázada még Magyarország művelhető területeinek csaknem felén a puszták cselédjei dolgoztak. Alig több mint fél évszázada élt ükanyáink, szépapáink mindennapjait ismerhetjük meg a szociológiai igénnyel és aprólékossággal megírt, önéletrajzi elemekkel dúsan átszőtt szövegből, melynek nyelvi világa s humora rögvest karon ragadja, és nem ereszti olvasóját. Pusztai eleink egészen a társadalmat s országot végérvényesen szétszabdaló második világháborúig a feudális rend alapjait őrizve éltek, haltak, szültek gyermekeket, káromkodtak zsigerből, megérve bánatot és ünnepeket, küzdöttek betegséggel, szűk terméssel, kemény téllel. Hol a szegénységben leggyakoribb vendég az éhezés volt, sokak mellé egy egész életre szegődve társul, hol tíz gyermek közül hat nem élte meg a felnőttkort, hol létezni több volt, mint illetlenség, ha a két kar már nem tudta munkájával megszerezni a betevőt.
Csak a kenyér nem volt közös a cselédházak földes szobáiban, melyekben gyakorta több család is együtt lakott, egyenként akár tíz-tizenkét főt számlálva. Felvilágosítás céljából így nem sok szó került pazarba, viszont a kisbicska a konfliktuskezelés nélkülözhetetlen tartozékát jelentette férfiak esetében – asszonyoknál minden egyéb. Káposztalevéltől a seprűnyélig. A lehetőségekhez mérten azonban igencsak ritkán. Mert rendnek kellett lenni.
Szigorú volt az uraság, szigorú a hierarchia. A csikós lenézte a gulyást, a gulyás a kanászt, a kanász a bérest, a béres a napszámost. Az összest pedig a juhász. Így lehetett igazi királyfi a pusztán az ifjú Illyés Gyula, az előkelő pásztorok leszármazottja. Mezítláb és csizma között akkora volt a különbség, mint ma egy Csepel kerékpár és a legújabb BMW birtoklása közt. S ha már a lábaknál tartunk, nemcsak anyagi, hanem szellemi vagyonra is utalnak e végtagok: az Illyés családban, szemben a legtöbb pusztaival, sohasem feküdtek piszkos lábbal az ágyba.
A nagymama két nap elteltével már tudta, ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, s nem nyughatott addig, míg kölcsönbe meg nem szerezte. Ahogy a kastélyból a nörszöt is, hogy a grófkisasszonyok mellől egy-egy fertályórácskára megszökvén francia nyelvre tanítsa eszes unokáját. Az édesanya ahogy a vánkosok közt a koszos lábat, úgy a házban a mosdatlan szájat sem tűrte senkitől. Két generáció küzdése, kreativitása, hite, erkölcse, tudása juttatta végül a harmadik nemzedék tagjait, köztük az írót is a puszták világán túlra.
Mert kiszabadulni, kitörni a nincstelenek, a „földnélküliek” közül mindenkoron a csodával határos, lemondások, csalódások, fájdalom árán vezet út fölfelé, melyben hátramaradottak s fölemelkedők egyaránt osztoznak.
S ahogyan e társadalmi réteg, az uradalmi cselédek életével töviről hegyire megismerkedni, úgy e róluk szóló könyvet „kiolvasni” lehetetlenség. Csak néhány esztendőnként újra s újra elolvasni.
