„Szabálykövető kis katonákat lehet
nevelni…”
Kalapos Évával Szepesi Dóra beszélgetett
– Eddig talán az internetes zaklatás volt a legkényesebb témád, ezt a jelenséget nálunk még nem dolgozták fel irodalmi művekben. Megdöbbentő volt számomra, amikor egy kommentben azt írta egy tanárnő, hogy a regény feldolgozásakor a gyerekektől megtudta, azért nem beszélnek ilyesmiről, mert nem értené meg őket a szülő…
– Ez nagyon nehéz kérdés. Mindenféle ítélkezés nélkül: gyakran tapasztalom, hogy a kamaszos bezárkózás mellett sokszor az is probléma a családokban, hogy eleve nincsenek meg a kommunikációs stratégiák a szülő és a gyerek közt, ezért amikor jön a tinédzserkor, a gyerek pedig halálosan megrémül attól, ami zajlik benne, és magába fordul, a szülő végképp nem tud vele mit kezdeni. Egy ilyen helyzetben nem csoda, hogy a szülő lesz az utolsó, aki megtudja, mi történik a gyerekével a suliban vagy a neten. A másik gond, hogy még mindig nagyon kevés szülő tudja kezelni a digitális eszközöket, miközben a gyerekek élete gyakorlatilag ezeken keresztül zajlik. Ekkora szakadéknak pedig nem lehet csak akkor nekifutni, ha már baj van.
– Egy interjúban azt mondtad, nem az a megoldás, hogy elmeneküljünk az internetről; hanem, hogy bizalmi viszonyba kerüljön a gyerek a szülővel, tanárral, baráttal, vagy bárkivel, akivel meg lehet beszélni ezeket a problémákat. Különben pedig gyakori tévhit, hogy a zaklatás csak a közösségi oldalakon történik. Az olvasóiddal való találkozásokból mit szűrtél le ezzel kapcsolatban?
– Többek között azt, hogy zaklatni, bántalmazni tényleg bárhogy, bárhol lehet. Az osztályban, a közösségi oldalakon, sms-ben, telefonon, suli után, egy buliban, egy meccsen. Az internet annyiban könnyítette meg a zaklatók dolgát, hogy arctalannak lehet maradni általa, de ha egy gyereket kipécéznek, a neten kívül is megtalálják a módját, hogy bántsák. Ezek életre szóló sebek – én is tisztán emlékszem a saját ez irányú tapasztalataimra –, és nagyon nehéz megosztani bárkivel, ami ilyenkor történik velünk. De ennek ellenére is azt látom, a gyerekek éheznek arra, hogy a felnőttek meghallgassák őket, és ne bagatellizálják a fájdalmukat. Ja, és ne adják fel, amikor először, ötödször, századszor is vállrángatva azt mondják, „semmi baj”, mert százegyedszerre ki fog bukni, ami bántja őket. Türelmesnek lenni, tisztelni a gyerek határait nyilván nagyon nehéz, de azt hiszem, nem nagyon van más, hosszú távú megoldás az ilyen helyzetekre.
– Milyen emlékeid vannak a kötelező olvasmányaidról?
– Változóak. Az Egri csillagokat imádtam, de az Antigonéval vagy a Szigeti veszedelemmel például ki lehetett üldözni a világból, egy kukkot se értettem belőlük, nem csodálom, hogy a mai iskolásokat rázza tőlük a hideg. Felnőtt fejjel már persze csodálatos és fontos művek, de szerintem akkor is radikális változásokra van szükség a kötelezőket illetően.
– Mi a véleményed a kötelező olvasmányok körül kialakult vitáról? Hogyan fér egymás mellé a múlt századi meg a kortárs irodalom?
– Szerintem bőven elfér, sőt, erősítheti is egymást. Több irodalomtanárral találkoztam, akik az olvasmánylista összeállításában a gyerekektől kérnek segítséget, ami szerintem remek dolog. Egyrészt a gyerek legalább egy részét élvezi annak, ami kötelező, másrészt könnyebb rávenni a kreatív feladatokra – például, hogy olvasónaplót készítsen –, ha szereti az anyagot, harmadrészt így azt is jobban elfogadja, amihez nem fűlik a foga (ezeket nem én mondom, hanem az említett tanárok). Párhuzamokkal is nagyon jól lehetne dolgozni, kortárs és klasszikus műveket tenni egymás mellé, hogyan jelenik meg például a tiltott szerelem vagy a háború az egyikben, hogyan a másikban, és így tovább. Jó lenne, ha a művek nem kizárnák, hanem erősítenék egymást, és mernénk haladni a korral – szabálykövető kis katonákat lehet nevelni úgy, ha mindenáron bebifláztatjuk velük a számukra érthetetlen kötelezőket, gondolkodó, pláne olvasó embereket viszont aligha.
