Megkérdeztük Bánkövi Dorottyát
Bánkövi Dorottya első kötete, A női test biztonsága, a férfiúi akaratot kereső és vele szembeszegülő vágy és teremtőerő esszenciája. A szerzőt Izer Janka kérdezte.
Gyakran nevezel meg klasszikus zeneszerzőket, műfajokat, hangszereket a verseidben. Mennyire áll szoros kapcsolatban a zene és az írás az életedben?
Valószínűleg az, hogy 14 évig tanultam hegedülni és 10 évig énekeltem kórusban, elég erős és mély élmények bennem ahhoz, hogy mindez az írásaimra is kihasson, adott esetben anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Akik komolyabban tanultak zenét, főleg gyerekkorukban, azok pontosan tudják, hogy ez a ritmusérzéktől kezdve a figyelem koncentrált irányításán át a személyiségfejlődésig rengeteg mindenre hatást gyakorol. Írás és zene egymás mellett haladt az életemben, hol egyikre, hol másikra fordítottam nagyobb figyelmet és energiát, de mivel a zenét előadóművészként éltem meg, az írás pedig alkotóművészet, így érthető, hogy a zenei élményeim szivárogtak be a verseimbe, és nem fordítva.
Esetemben mindez kiegészül azzal is, hogy szinte az összes felmenőm zenész, így nálunk otthon ugyanolyan asztaltéma volt, mondjuk, Debussy életműve vagy Richter zongorajátéka, mint máshol az irodalom vagy éppen az aktuális tévésorozatok. Családi összejöveteleken gyakran hallgattunk közösen híres felvételeket – sokszor olyat, amiben az egyik rokonunk közreműködött – és szinte minden alkalommal elhangzottak és elhangzanak zenekari és turnés anekdoták, ahogy természetesen rengeteg brácsás vicc is. Illetve, a családomon kívül is rengeteg zenészt ismerek, meg tulajdonképpen én is zenész vagyok, attól függetlenül, hogy nem ezt választottam hivatásomnak.
Az elbeszélőid számtalan helyen bukkannak fel: hol Erdélyben, hol Brazíliában, hol Velencében, vagy itthon, a Duna-parti sétányon, étteremben, szállodában. Ugyanakkor maga az utazás nem, vagy csak alig jelenik meg. Mit jelent a könyvedben a sokféle táj?
Számomra minden egyes országból, minden egyes városból, vidékből pontosan annyi volt érdekes, amennyit be tudtam fogadni és be tudtam építeni a saját világomba. Sose érdekeltek a kötelező turistalátványosságok, a turistáskodás mint létállapot egyenesen taszít, de abban viszont hiszek, hogy minden helynek megvan a maga szelleme, atmoszférája, amire ráhangolódva az ember olyasmiket fedezhet fel magában és hozhat felszínre, amik egyedi értéket, változást hozhatnak az életébe és az alkotásaiba is.
Ha nem is ennyire konkrétan, de erre valamikor 2013-ban, Párizsban egy kórusturné során döbbentem rá, amikor először vittem magammal saját, kicsit komplexebb fényképezőgépet. Először kötelezően kattintgattam mindenre, aztán egyszer csak leesett, hogy a Notre Dame-ról naponta úgy százezer fotó készül, amíg lehet, hogy abban az eldugott utcában, ahol véletlenszerűen korzózok, az éppen déli napfényben különös árnyékot vető asztalt és a mellette kávézó kissé groteszk párt rajtam kívül senki nem veszi észre, és nem is jut eszébe megörökíteni.
Tehát a megjelenített tájak inkább csak egyfajta látásmódnak a lecsapódását tükrözik – nem túl meglepő módon: a sajátomat.
Az egyedüllét, az otthontalanság a legerősebb érzés a kötetet olvasva. Mintha a női testben megfogant magnak lenne egyedül biztonsága. Mit jelent számodra az otthon?
Mindenféle pózt levetkőzve állítani merem, hogy teljes egészében még soha, sehol nem éreztem magamat otthon, legalábbis nem egy lakásban, nem egy családban, de főként nem egy hosszabb életszakaszban. Éreztem magamat otthon a Balaton vagy az Adria partján, Kolozsváron, a Monostor negyedben, a kilencedik emeleti panel egyik szobájában Szabó Lőrinc-összessel a kezemben, éreztem magamat otthon egy imádság alatt, egy zarándoklaton, egy kóruskoncerten, egy találkozásban, vagy a kisfiammal a szabadban, de otthon éreztem magamat most karácsonyeste is, amikor már mindenki más lefeküdt aludni, de én még édesapámmal beszélgettem az égősor fényében. Az otthon számomra nem egy konkrét és állandó fogalom, inkább egy kissé megfoghatatlan, de ugyanakkor kivételes érzés. Mint ilyen pedig túlságosan illékony, folytonosan újrateremti önmaga hiányát.
A női test hatalma (csábítás, életadás) és a férfi test ereje (megkívánás, akarat) a fő motívumaid. Ezek (néhány korábbi utalás mellett) az utolsó versedben megváltozni látszanak. Börtön vagy szabadság, ha az ember a vágynak, a testiségnek él?
Nem tudom, hogy csak ezek-e a fő motívumok a kötetben, mindenesetre szerintem elég egyértelmű, hogy aki minden esetben hagyja, hogy a pillanatnyi érzelmei és vágyai irányítsák, az előbb-utóbb boldogtalan lesz. Ez férfiakra és nőkre egyaránt igaz, motivációjuktól függetlenül. Amennyiben a vágy és a testiség nem egy kölcsönös szeretetkapcsolatban bontakozik ki, nagyobb valószínűséggel von maga után fájdalmat és csalódást vagy egyszerű közönyt, unalmat. A testiség és az ösztönök önmagukban nem jók vagy rosszak, de meg kell tanulni bánni velük. Talán a kötet íve felvázolja valamennyire ennek a tudatosítási folyamatát.
„Nincs harag, nincs megbánás, / a csatornák vize kimossa útját, / nem fordul vissza, a gát átszakad, / és az élet ölembe önti véresen / egykor erős akaratodat” – szerintem a köteted legszebb, legerősebb versszaka. Ez jutatta eszembe a kérdést, vajon a vágy vagy a teremtés a nagyobb erő?
A vágy önmagában csak vágy, akár konkrét, akár megfoghatatlan dologra irányul. Lehet ugyanúgy destruktív vagy haszontalan is, mint építő. A teremtés egy folyamat, az életre hívás aktusa, ami önmagában is szép. Ha az írásra vonatkoztatom a kérdésedet, úgy tudnám megválaszolni, hogy a teremtés előfeltétele valamiféle vágy, akár aziránt, hogy építsünk általa, akár aziránt, hogy megszabaduljunk valamitől. Szerintem az alkotás során legtöbbször mindkettő szerepet játszik.
(Kérdezett: Izer Janka)
