Mit rejt a tanszerláda?
Kelecsényi Lászlót kérdeztük
Ideje van címmel jelenik meg tanulmánykötete Ottlik Gézáról, az alcíme: Ottlik tanszerláda. A benne olvasható cikkek, tanulmányok több mint két évtizedes kutatómunkája melléktermékei, amelyek a talán nem szünetelő Ottlik-recepció hasznos részei lehetnek. Három önálló kötetet írt róla, ez a 16 írás pluszban gyűlt össze. A szerző filmtörténész, hat regényt és egy drámakötetet publikált, Krúdy életműkiadását szerkesztette, Ottlikról ez a negyedik könyve… Miért pont Ottlik?
Egyszer, egyetlenegyszer találkoztam vele. Nem jószántamból vagy rajongásból kerestem fel. Nemeskürty filmstúdió-vezető vitt el hozzá, egy rendező és egy dramaturg társaságában kerestük föl Attila úti otthonában, ahol most egy emléktábla hirdeti, hogy ott lakott harminckét éven át. A találkozás elég mély nyomokat hagyhatott bennem, holott osztom egy írótársunk szellemességét, hogy jobb az írót nem ismerni, azaz csak a művek számítanak. Akkor, a nyolcvanas évek elején már túl voltam az első Iskola olvasáson, de volt valami Ottlik személyiségében, fizikai megjelenésében, ami vonzotta egy kezdő író fantáziáját. Másképp közelítettem az életműhöz, nem úgy, mint a hagyományokat tisztelő vagy épp azokat romboló irodalomtörténészek. Minden sorába azonnal beleképzeltem az embert, a szenvedélyes, túlmozgásos, barnára sült, kezével folyton hadonászó alakot. Aztán jóval később elkészült a film (Hajnali háztetők), amiért meglátogattuk. Nemeskürty a beszélgetéseinkben időnként szóba hozta Ottlikot: nevetve mesélte, hogy kora délutánonként felhívta őt a filmgyárban, és szidta az előző esti tévéműsort. Egyszóval eléggé plasztikusan állt előttem az ember. Aztán még később megírtam az első cikkeimet róla, egy novellát is körmöltem, amelyet neki ajánlottam. Arról szólt, hogy egy maratoni futó nem szakítja át győztesként a célszalagot, mert a futás a fontos, nem a diadal. Mert talán ez az egész ottliki életmű titka.
Stílusa szenvedélyes, vehemens, annyira felkeltette a figyelmemet Ottlik iránt, hogy egész nyáron olvastam tőle, róla, jegyzeteket készítettem. Imponáló a hozzáállása, szerintem magával fogja ragadni az olvasókat! Mi lehet Ottlik titka? Talán az, ahogy ön fogalmaz: „Olvasás közben kialakul bennünk egyfajta személyes érdekeltség: életünk titkos naplója éled újra, a mi negatívjaink is előhívódnak az elmúlt évek távolából.”?
Ha így van, akkor már nem hiába állítottam össze ezt a tanulmánygyűjteményt. Ha szenvedélyesnek érzi az egymástól távoli időben született írások hangját, akkor ennek csak örülni tudok. A szenvedélyem onnan ered, hogy sok méltánytalanság érte őt életében és utóéletében egyaránt. Az pedig még jobb, hogy ennyire belemerült a szövegekbe, engedte átitatni magát az író hatásával. Ottlik még mindig a kortársunk, bár majdnem harminc éve nincs már közöttünk. Egy gondolatát mottóként is használtam. Nem szó szerint idézve akként szól, hogy lehet nagyításokat csinálni sok év múltán is, mert megvannak a negatívok. Mintha egy filmrendező mondta volna. Egy különleges vademecum az életmű, azaz olyan – divatos kifejezéssel – szöveghalmaz, amely felér egy életmód-tanácsadó kézikönyvvel.
Túlélőkönyvnek titulálta egy ismerősöm az Iskola a határont. Szerintem igaza van.
Nagyon is. Többféle értelemben az. Mármint túlélőkönyv. Meg lehet tanulni belőle, hogy mindig van egy másik lehetőség, bármennyire is sarokba vagyunk szorítva. Mindig van egy könyöktérnyi szabadság – és nem az öngyilkosság a menekülés egyetlen útja. El lehet varázsolni a rosszat, meg lehet szüntetni, semmibe venni a negatív helyzetet. Mondok egy példát, egy filmjelenetet idézek. Második világháború. Munkaszolgálatos tábor. Az egyik fogoly a sorakozónál a levele után érdeklődik egy cinikus altisztnél. Erre az fölvesz egy hullott falevelet, és a megalázott muszos kezébe nyomja. Ő pedig József Attila Ódájából idéz a „leveléből”. Hát, így is lehet. (Játsszunk kicsit: az első helyes megfejtőt – melyik filmet idéztem? – megajándékozom egy példánnyal a kötetemből.)
Felmerült bennem az a kérdés is, hogy vajon mit ad egy mai huszonévesnek ez az életmű? Hogy ajánlaná a fiataloknak?
Nehéz, de nem lehetetlen. Ugyanis már nincsen nálunk kötelező katonai szolgálat. Korábban ezzel lehetett eladni az Iskolát. Sokan a seregben olvasták, vagy rögtön utána. És akkor ott vannak a lányok. Engedjük át őket az Abigélnek? Hát nem! Van egyszer az erkölcsi példa: diktatúrákban, „féldecis rezsimekben” (Bereményi szava) is meg lehet őrizni a belső függetlenséget. Az Iskola egy kevéssé elemzett tanulsága, hogy primitív és gonosz ellenfelünkkel szemben sem szabad aljas eszközöket bevetni. Merényiék társaságát ugyanis egy hamis vád alapján rúgják ki a katonaiskolából. Meglehet, egy mai huszonéves már nem ért egyet ezzel az etikával. De akkor ott van még a mű, szinte az egész életmű szakmai tökélye. Nem véletlen mondták, hogy az Iskola a határon az utolsó ép magyar regény.
És mi a véleménye a Budát ért kritikákról, amelyek éppen ezt a tökéletességet hiányolják a posztumusz regényből?
Erről hosszan lehetne értekezni. Tény, hogy túl nagy volt a várakozás. Tény, hogy egyesek egy túlméretezett apaképet, már-már íróbálványt teremtettek maguknak Ottlik alakjából. Benne volt ebben a Kádár-kor, a puhulva nívótlan diktatúra utolsó éveinek hangulata. Aztán három évvel az író halála után kijött a Buda, és olyan fanyalgó kórus szólalt meg, mintha megszervezték volna. Ez a posztumusz regény – ma már tudható – olyan, mint egy magyarázó szótár az életműhöz. Lehet nem szeretni, de nélkülözhetetlen forrás, kulcs a megértéshez.
A Hajnali háztetőket megfilmesítették, de a korabeli kritika a filmről nem írt egyértelműen dicsérő hangnemben. Mándy Iván azt írta: „istenkísértés hozzányúlni Ottlik Géza prózájához”. Filmes szemmel hogyan látja, vajon miért?
Mándynak igaza lett. Dömölky János rendező kísértette istent, az irodalom istenét, ha van ilyen. A bemutatón az írónak volt nagy sikere a Kongresszusi Központban; úgy ünnepelték a tweed-zakós öregurat, mint egy valódi sztárt. Azon a Filmszemlén, 1987-ben más divatú szelek fújdogáltak. A férfi főszereplőt díjazta a zsűri, a filmet nem. Mára viszont beértek a történet művészi igazságai. A palmírozásra gondolok, más művek átfestésére, a cinikus trükközésre, a pótlék-irodalom művelésére.
Van egy Ki írta Ottlik regényeit? című fejezete is a könyvének. Érdekes, hogy ez egyáltalán felmerülhet...
Éppen a Buda egykori (vélt) kudarca okán merült föl többekben a kétely, hogy aki az Iskola határont ilyen remekbe formázta, miért mondott csődöt a folytatással. Már ha ez csőd lenne – teszem hozzá a kérdésem. Néhányan, egymástól függetlenül kiötölték, hogy akkor esetleg, talán, lehet, hogy… Nem folytatom, mert képtelenség, mármint hogy a második világháború végén egy bombatámadásban elhunyt kortárs, Örley István írta volna az Iskolát. Délibábos képzelgés, de nem baj, hogy él még az emléke, mert mutatja, hogy az írótársadalom semmivel sem különb a civileknél. A hiúság, a féltékenység, az irigység ugyanúgy bennük van, mint a villamoskalauzokban, a tűzoltókészülék-ellenőrökben vagy a patyolat-vezetőkben.
Emlékszem arra, amikor Esterházy Péter egy nagy alakú rajzlapra grafitceruzával lemásolta az Iskola a határon teljes szövegét. Mit szól e különös gesztushoz?
Egy véleményezője azt mondta erre, hogy E. P. olvashatatlanná tette a regényt. No persze a gesztus merő szeretetből fakadt. De múzeumi kegytárgy lett belőle.
Nagyon tetszett A címzett: Ottlik Géza című fejezet, amelyben a hozzá írott titokzatos, „fiktív” leveleket közli… Hogy nyomozta ki a kortársak csínytevéseit?
Éveket töltöttem az OSZK Kézirattárában és a PIM-ben, a hagyatékot böngészve. Így találtam kiadatlan, Ottlikhoz írt Nemes Nagy-verset, aláírt és névtelen leveleket, tréfás kedvű postai küldeményeket. Nagy segítségemre volt a nyomozásban és a leletek elemzésében atyai barátom, Réz Pál irodalomtörténész, aki nálam sokkal jobban ismerte Ottlikot. Utólag is hálával gondolok rá.
Hatvan éve, 1959 őszén jelent meg Ottlik Géza korszakos jelentőségű regénye. Ennek örömére és tiszteletére kiválasztott és közöl hatvan szót az Iskola a határonból, s mintha egy különleges értelmező szótárban tallózna, ellátta magyarázatokkal. Melyik a kedvence a hatvanból?
Akkor csak idézek magamtól, ebből a különleges Ottlik-értelmező szótárból. „Ereklye – Ereklye? Piff! Kultusz? A fenéket! Vannak nyaklevesek, humortalan tanárok osztogatják. A regényben is, az életben is.”
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
Főoldal
