Megkérdeztük Gergely Ágnest
Két korábbi regénye látott napvilágot egy kötetben, A szomjúság ára címmel. A tolmács 1973-ban, az Őrizetlenek 2000-ben jelent meg eredetileg. 27 esztendő telt el a két mű megszületése között. Hogyan merült most fel közös kiadásuk?
Már régóta szeretném ezt a két regényt együtt megjelentetni. Úgy érzem, nem a témájuk, inkább a bennük megírt fájdalom rokon. A veszteség miatti, be nem gyógyuló fájdalom. Van-e joga az írónak arra, hogy próbálkozzék, elbírja-e az olvasó is ezt a fájdalmat? Talán igen, hiszen ebben mindannyian testvérek vagyunk.
A tolmácsot Gera György emlékének ajánlotta. Miért jelentett igazodási pontot az író elfeledett, Terelőút című regénye?
Az első regényt Gera Györgynek ajánlottam, a másodikat dr. Székely Tamás fül-orr-gégész tanár úrnak, aki átsegített a könyv szakmai buktatóin. Gera György írta az első minoritás-regényt, ami akkor még tabu volt, nagy bátorság kellett hozzá. Gyuri megírta, a könyvet agyonhallgatták. Az én könyvem, A tolmács háromnegyede készen volt, amikor a jobb kezem megsérült, innen a félév késés. Utána a kritikáinkat letiltották, az enyéim közül hatot, a Gyuriéit mindet. Erről beszámoltunk egymásnak. Aztán Gyuri szívrohamot kapott.
Bántotta a kritika hozzáállása?
Nem bántott, csak rosszul esett. Nem volt szép gesztus. A legkellemetlenebb az akkori Népszabadság recenziója volt, amely úgy írt a könyvről, mint egy utazónaplóról, mert néhány részlete külföldön játszódik.
A tolmács megjelenése idején túl volt már két versesköteten, de lírai hangját csak néhány évvel később találta meg. Segített ebben a próza? Hogyan hatnak egymásra az életműben a különböző műfajok, kifejezési formák?
Vershangomat az 1978-as Kobaltországban találtam meg. A próza nem segített, inkább fordítva, a vers segített a prózának. A regények szövegében is, és a tanulmányokéban is. A vers volt az én erősségem. Magyarázata csak annyi, hogy alkatilag lírikus vagyok, szerkeszteni mindig úgy szerkesztek, mintha verset írnék.
Carmen lugubre című 2005-ös, gyászverseket egybegyűjtő kötetének egyik tartóoszlopa az Őrizetlenül így kezdődik: „Egyszercsak nincs több szemtanú / sem a jóra sem a rosszra / a rom leválik az időről / hogy magát sokszorozza”. Hogyan tükröződik ez a gondolat a két regény világában?
Lassan kihalnak a szemtanúk. Hosszú életű írónak muszáj minden mondatával igazat mondani. Holnapra úgyis minden kiderül.
Mindkét mű vízparton veszi kezdetét. Miképpen kapcsolja össze a két művet a címben is megjelenő szomjúság?
A szomjúság vágyakozást jelent. Gyötrelmet. A víz, a vízpart pedig közvetlen kapcsolatban áll mindennel, ami elérhetetlen.
Mekkora szerepet kap most mindennapjaiban a versírás? Új kötetre mikor számíthatnak az olvasók?
Betegségem miatt mostanában keveset írok. A műtétek óta húsz-egynéhány versem van. A versírást nem lehet erőltetni. Nem is szabad, az erőltetés félreviszi a verset, attól pedig Isten őrizzen.
Kérdezett: Ménesi Gábor