Megkérdeztük Darvasi Lászlót
Ha megkérdezik tőled, miért lett éppen Szív az a bizonyos Ernő, azt szoktad mondani, hogy azért, mert a szív szüntelenül dolgozik. Ez változatlanul így van? Nem lankad a munkabírás és munkakedv?
Kevesebb helyem van, a Délmagyartól majd harminc év után eljöttem, mert megvette a Lapcomot Vajna úr. Mivel Szív nagyon ritkán politizál, hogy úgy mondjam, konkrétan vagy célirányosan, az ő tárcái sem kellettek aztán az ellenzéki bulvár olvasóinak, jóllehet lett volna igény és inspirációs késztetés arra, hogy menjek le kutyába, kattintásvadászat céljából, semmi esetre sem tettem. Most a Tiszatájban jelennek meg kis írások Szívtől, leghátul, és a Revizor című online folyóirat A fecsegő potyautas sorozatában. Van Szívnek vagy hat könyve fiókban. Várakoznak.
Van átjárás a két alkotói világ között? Az az anyag, amit Szív Ernő talál, bekerülhet akár egy Darvasi novellába is?
Nagyon sokszor az ÉS-ben, ahol minden hónapban közöltetik egy Szív-tárca, voltaképpen egy Darvasi-novella jelenik meg. Az Isten. Haza. Csal című novelláskötet sok története ilyen volt. Oda-vissza alapon történik a segítség.
Hogyan történik az anyaggyűjtés? Az utcán járva-kelve, jegyzetelve?
Persze, jön és megy az ember. Figyel, nézelődik, észrevesz, elképzel. Kihallgat másokat, szemrevételez szituációkat. Ránézel egy arcra, és megpróbálod elképzelni, milyen ember. Tudnád-e például szeretni. Arcátlanul szoktam figyelni az emberi szerkezeteket. És mindig van nálam cetli. Kis cetli, nagy, színes, kockás vagy vonalas. A zakóim zsebei is tele vannak ilyen cetlikkel. Meg a hátizsákom. A fiókok. A polcok. A múltkor Isten leadott föntről egy cetlit, amire az volt írva, hogy nincsen. Mármint ő. Jót nevetett, ideadta, de azért engem még mindig nem győzött meg.
A műfajjal járó penzumteljesítést kényszerként éled meg, nehézséget jelent, vagy inspirálóan hat rád?
Olyan nyaram volt, hogy jószerivel minden gép, az összes gyár leállt. A Revizorba nem kellett írni, a Tiszatájnál dupla szám jelent meg, maradt az ÉS. Szóval nem kellett heti három szöveget kitenni az asztalra, ahogy egyébként vagy negyedszázada így csinálom. Két éve a kórházban is így volt. Amikor kis haldoklás után lett erőm fölülni, és gépelni, szombaton megírtam egy tárcát illetve egy novellát, és vasárnap még két tárcát, amik addigra fejben készen voltak. Szóval meg is borultam az idei nyáron. Mert ugyan sír az ember, nyafog a lelke meg a szája, hogy sok, nagyon sok ez, hogy ennyi mondanivalója nincsen az életnek, ennyi történetet nem tud a világ, de közben a zakatolás mégis szinten tart, fegyelmez. Rosszabb volt pihenni, mintsem gondoltam. Lett volna idő regényt írni, az se ment. Szóval a kicsi belekapaszkodik a nagyba, és húzza.
Számodra mit jelent és miért fontos a tárcázás?
Hát ezt. Kicsi körökben nagyon élni. Fenntartani a viszonyt, jóval s rosszal, bármi lehetőséggel. Fegyelmezettséget, ami a legnagyobb szabadsághoz vezet el.
Az eredeti környezetből kiemelve, egy kötet kontextusába helyezve, mitől válnak működőképessé ezek a szövegek?
Sokszor átírom őket, például. Csinálok belőlük sorozatot, nagy összefüggő füzetszöveget – ilyen volt az Ez egy ilyen csúcs című könyv –, de hogy működőképesek lesznek-e, nem tudom. A tárca helye lapban van, napilapban, hetilapban, ritkán mutatnak jól könyvben. A kiadó nem tudja eladni. Az olvasónak se nagyon kell.
Hogyan volt ez az új könyv esetében? Mi módon raktad össze, s hogyan kapcsolódik a mostani gyűjtemény Az irodalom ellenségeihez?
Egy sorozat része lett volna. Említettem, hogy van Szívnek még vagy hat könyve fiókban. Tárgyakról szóló írások, időjárási, gasztronómiai fecsegések, hagyományos történetek tára, kisbeszédek, egyebek. Az irodalom ellenségei főleg a szakmázásról szólt, ironikus alapvetésben, meg van benne egy füzet, a túlélő-szöveg, az úgynevezett Legionella-füzet, arról, hogy két éve nyáron nem haltam meg. A Rienzi Mariskában ismert, kultikus emberek életének egy-egy drámai pillanatát írtam meg, többnyire. Janus Pannonius, Csontváry, Ady, Márai, Bőhm Aranka, Karády Katalin, és még sokan mások. Teljesítették ezek a könyvek a kiadói, szerzői elvárásokat? Sajnos nem. Mert nem nagyon kellenek az efféle történetek a mind nagyobb publikálási tolakodásban. Mindenki regényt akar. Még a novellákat is hideg szelek táncoltatják.
Nagyon sajátos és figyelemfelkeltő a cím: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba. Honnan jutott eszedbe?
Nem tudom. De amikor eszembe jutott, nyomban tudtam, hogy ez egy jó cím.
Szív Ernő mennyire hagy időt és teret Darvasi Lászlónak? Mi formálódik most műhelyedben? Számíthatunk-e új regényre?
Készül egy nagyregény, talán az eddigi legterjedelmesebb. Huszadik századi menetelés, a könnymutatványosok visszatérnek. És lesz Trapiti három is. Meg szinte kész egy új Isten. Haza. Csal. novelláskötet is. Mondom, tele a fiók.
Kérdezett: Ménesi Gábor
