Megkérdeztük Rakovszky Zsuzsát
„De mi lesz így a következő nemzedékkel?”
Rakovszky Zsuzsa Kossuth- és József Attila-díjas író, költő különleges családregénnyel jelentkezett a 88. Ünnepi Könyvhétre: a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Célia című műve olyan égetően aktuális problémákat jár körbe, mint például a minőségi kommunikáció hiánya, a felelősségvállalástól és az elköteleződéstől való félelem, a fiatalok munkavállalási dilemmái, a lombikterhesség, vagy az ezotéria veszélyei.
Három éve látott napvilágot Szilánkok című regénye, majd 2015-ben jött a Fortepan verseskötet. Mi inspirálta a Célia megírására?
Nehéz megmondani, ugyanis egy terjedelmesebb írásban, de talán még a rövidekben is többféle inspiráció „folyik össze”: sok minden, amit magam körül látok, amit átéltem. Jó esetben persze van valamilyen központi mag, ami köré mindez csoportosul, vagy valamilyen szikra, ami belobbantja az egészet – ez utóbbi a Célia esetében egy „anya keresi lányát” történet volt, amit valahol láttam vagy olvastam, de aztán teljesen átalakult. Családregénynek legfeljebb annyiban nevezném, hogy a nagy, hagyományos családregényekben az első nemzedék általában életerős, tevékeny, létrehozza a céget, minden nehézség ellenére megszerzi a birtokot, tartja magát a hagyományokhoz, hibátlanul játssza társadalmi szerepét, és így tovább. A következő nemzedék szerepe már inkább a megőrzés – csak kifelé mutatja erősnek magát, belül kételyek gyötrik. A rákövetkező generáció pedig már nem folytatja az elődök munkáját, hanem ideges, érzékeny, „dekadens”. Verseket ír, zenét szerez, lapot alapít vagy más egyebet mível – mármost a Céliában a szülők (vagy vélelmezhető szülők) tartoznak ehhez a hagyományos keretekből kilépett, a szellemi és magánéleti függetlenségüket féltékenyen őrző generációhoz. De mi lesz így a következő nemzedékkel? Azokkal, akiknek szülei már nem kezelik tabuként a szexualitást, a fogantatást, vagy a halált, hanem olyan praktikus szempontok alapján döntenek róluk, mint egy lakhelyváltoztatásról vagy autóvásárlásról. Ők hogyan találnak célt vagy mélyebb értelmet az életüknek? A Célia ezeket a kérdéseket is feszegeti.
A cselekmény budapesti plázák, gyorséttermek, gangos bérházak közt játszódik. Milyen megfontolásból „használta”, választotta ezúttal a fővárost?
Ez a történet nemigen játszódhatna másutt, mint nagyvárosban. A szereplők jelleme és a cselekmény is feltételezi a nagyvárosi életet. Éppenséggel kisvárosban is történhetne valami hasonló, de talán nem egészen így.
Az egyik főszereplő, a középkorú Ádám messziről elkerül minden felelősséggel járó helyzetet, görcsösen óvja a függetlenségét, nem veti meg a home videókat, fiatal, húszéves tanítványával is szívesen flörtöl. Egy nap azonban felbukkan a lánya, s lassan mindennapjai részévé lesz. Az olvasó Ádám szemszögén keresztül kapcsolódik a történetbe. Adódik a kérdés: férfi vagy inkább női regény a Célia?
Nem létezik férfi és női regény (legfeljebb talán olvasásszociológiai szempontból, ugyanis van olyan regény, amit a nők olvasnak szívesebben, illetve általában is azt hiszem, hogy manapság inkább csak a nők olvasnak). Az, hogy én nő vagyok, biztosan belejátszik valamelyest abba, amit írok, mint ahogy az életkorom, a neveltetésem, a lelki alkatom és még egy csomó másik dolog. De arról szó nincsen, hogy tudva és akarva valamilyen speciális, női látószöget szeretnék alkalmazni. Ez ugyanolyan lenne, mint ha valaki egy politikai irányzat, társadalmi réteg vagy bármilyen csoport nézőpontját igyekezne érvényre juttatni írás közben – vagyis propagandairodalmat hozna létre.
Zsani, az édesanya és lánya, Célia, legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – szereplői a regénynek, mint Ádám.
Zsani meglehetősen komikus figura, afféle „okos buta”, aki minden divatos elméletet azonnal magáévá tesz – hol buddhista, hol környezetvédő, hol valamelyik mélylélektani irányzat híve, de ahogy Ádám a nők mellett, ő ezek mellett az elméletek mellett képtelen kitartani. Nem teszi rájuk fel az életét, és az sem idéz elő benne semmilyen mélyebb változást, amikor felhagy valamelyikkel egy másik kedvéért. Célia „mélyebb” karakter. Van benne méltóság (nem véletlen, hogy egyedül őt emlegetik teljes nevén a regényben, az összes többi női szereplőt – Nikit, Zsanit, Henit – csak a becenevén). Keres valamiféle célt vagy szilárd alapot, valamit, amire fölteheti az életét, de hogy mindezt hol találja meg, azt hadd ne áruljam el. Kiderül a könyvből!
Előfordult írás közben, hogy valamelyik szereplő úgymond meglepetést okozott Önnek?
Ezek a szereplők nemigen változnak – van egy kis bohózat-jellege is a cselekménynek, mindig ugyanazok a szituációk térnek vissza, mindig mindenki „hozza a formáját”, kivéve talán a címszereplőt. Nyitott kérdés, hogy a narrátor változik-e valamelyest, vagy továbbra is hagyja magát sodortatni könnyen változó érzéseivel.
Manapság az emberek javarészének – Ádámhoz hasonlóan – feláll a szőr a hátán a hosszú távú kapcsolattól, a hűségtől, a közösen megoldandó problémáktól. Nagyszüleink, szüleink messze nem tépelődtek annyit, mint az Y és Z generáció. Utóbbiak mindenütt zsákutcát és csapdát vélnek felfedezni a párkapcsolati labirintusban. Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy manapság ilyen sokan vannak tele dilemmákkal?
Ez valószínűleg sose volt egyszerű dolog, mármint a hűség meg a hosszú távú kapcsolat. Csak régebben a társadalom elvárta, hogy az emberek alárendeljék magukat valamilyen nagyobb egység, például a család érdekeinek, és feláldozzák érte a személyes vágyaikat (bár a kiskapuk akkor is megvoltak, elsősorban persze a férfiak számára). A család, a gyereknevelés sok önfeláldozást kíván, és ezt nehéz összeegyeztetni azzal, amit manapság lépten-nyomon sulykolnak belénk, azaz, hogy az ember „valósítsa meg önmagát”, „legyen önmaga”.
Kérdezett: Jónás Ágnes
