Megkérdeztük Pál Dániel Leventét
Idén két könyved is napvilágot látott, Az Úr nyolcadik kerülete című prózakönyv, illetve az Álmaink piros sportladája, amely legújabb verseidet tartalmazza. Rendkívül termékeny írói időszakon vagy túl – vagy a kiadói véletlenszerűségek összjátékának köszönhető az idei termés?
A vagy mindkét oldala igaz, talán ez a legpontosabb válasz. A nyóckeres könyvem már két évvel ezelőtt is készen volt, aztán kiadói parkolópályára került, majd az a kiadó került a könyv parkolópályájára, én meg átparkoltam egy másik kiadó parkolóházába. A versek meg csak úgy vannak, nem tudatosan, erre mindig képtelen voltam. Egyszer-egyszer eszembe jut, hogy össze kéne szedni az elmúlt időszak verseit, ezzel eltöltök egy fél napot, közben üzemszerűen meglepődöm, hogy miket írtam össze-vissza, a felét elteszem ínséges időkre, a másik felét pedig ciklusokba és könyvbe rendezem: ebből lett az Álmaink piros sportladája is, ahogy a korábbi három is.
A termékenység meg furcsa egy fogalom. Az Úr nyolcadik kerületét vagy négyszer teljesen átírtam, az elejétől a végéig, ha még eltelik fél év a kiadásig, átírom ötödjére is. Amikor egy-egy ilyennek nekikezdtem, úgy elkezdett forrani körülöttem a levegő, hogy a belefeledkező munka közben öntudatlanul csöpögő nyálam azonnal elpárolgott. Szerintem ez termékenység, még akkor is, ha nem hosszútávfutás valamerre, hanem dervistánc a függőleges tengelyed körül.
Amúgy meg telis-tele vagyok munkával és megvalósításra váró tervvel, ez most egy szerencsés időszak, el sem mondom, hogy mennyi minden van – már majdnem 2018 végéig be vagyok szigorúan táblázva: könyvekkel, fordításokkal, cirkusszal, színházzal, előadásokkal, turnékkal, pedagógiai projektekkel, mindenfélével.
Az Úr nyolcadik kerülete gazdag, humorában is szociografikus igényű körképet ad egy szűkebb régióról, melyet elsősorban élőlényein, embercsoportjain, történésein keresztül láttatsz. Milyen szempontok késztettek írásra az egyes történetek, karcolatok esetében? Milyen élményeket szelektáltál, mi volt, amit semmiképpen nem engedtél el?
Nehéz erre válaszolni. Utólag könnyű okosnak lenni úgy, mintha tudatos lettem volna. Az ösztöneim vezéreltek, máshogy megfoghatatlan impulzusok, ennél több szándékom nem volt. A végén – bár nem kicsit nagy arc kell ahhoz, hogy ezt így ebben a formában kijelentsem – pont ez vezetett el odáig, hogy a nyolc részre bontott szerkezettel és a többféle felkínált olvasási stratégiával megpróbáljam megragadni az emberi élet teljességét, vagy legalábbis annak egy röpke árnyékát – nem csak a kerület közigazgatási határain belül, hanem úgy nagyvonalú általánosságban.
Pál Dániel Levente
Az egyes történetek a Magyar Időkben is megjelentek, sorozatként, és a közösségi oldalakon is követhetőek voltak. Nyilván számos visszajelzés érkezett, míg könyv-alakot öltött a szövegegyüttes. Miképpen hatottak rád a vélemények, vannak-e ezekkel kapcsolatos anekdotáid?
Éppen most jelent meg a Lugasban – a Magyar Idők hétvégi mellékletében – a századik epizód, nem gondoltam volna két éve, hogy ilyen sokáig fogom majd írni. Mindenesetre ez adott rendszeres keretet az egésznek, mármint abban az értelemben, hogy hetente üljek le és írjak, írjam tovább a nyóckert. Ezen a vonalon már harmadában-felében készen is van a következő kötet anyaga, a címe Az Ember nyolcadik kerülete lesz – ha nem jut eszembe jobb.
A Facebook pedig kitűnően éli a világát, sok a komment, sok a privátban folytatott levelezés, sokan elküldik a történetüket, hogy ez velük esett meg, nekem adják, írjam meg jól, ahogy szoktam.
Anekdota… Most hirtelen kettő és fél jut eszembe. Az első aznap éjjel történt, amikor valójában és ténylegesen is megismerkedtem Bogánccsal, egy kártyabűvész sráccal. A teljes történet benne van a könyvben, ezt most nem mondom el újra, csak ezt a szövegrészt emelném ki: „Kimentünk a Kálvária térre, az új lámpák fénykörébe, elkezdtem állítgatni a gépet, ő meg szórakozni, játszani, bűvészkedni a kártyákkal. Alig kattintottam négy-öt fotót, elment az áram. Elment az áram a teljes környéken. Ott botorkáltunk hát mindennek nekiütközve a teret ellepő, földet beborító sötétségben.” Aztán akkor éjjel elköszöntünk egymástól, én hazajöttem és egy fotót a sztori gyors leírásával együtt még kiraktam a Facebookra. Reggel láttam már csak, hogy rám írt az elektromos művek ügyeletes munkatársa, hogy olvasta nálam a problémát, azonnal intézkedtek, a hiba ki van javítva.
Máskor meg álldogáltam a buszon, és azt vettem észre a mellettem álló rózsaszín hajú, csupa tetoválás lány hatalmas kijelzős telefonján, hogy a nyóckeres oldalamat olvassa és sorozatosan nyomja a lájkokat. Úgy az arcomon felejtettem a széles bamba vigyort, hogy amikor rám nézett, és észrevette, hogy bámulom, inkább átment a busz túlvégébe, és nagyon figyelte, aztán mit csinálok.
Az utolsó pedig inkább egy álmodozásocska. Olyasmit képzelek el, hogy ülünk egy haverokból és a haverok haverjaiból összeverődött társaságban, engem valaki bemutat, de nyilván nem érdekes, hogy ki vagyok, legfeljebb a keresztnevem, az a fontos, hogy sörözzünk, rövidezzünk, nagyokat röhögjünk. No, és a társaság tagjai elkezdenek egymásra licitálva mindenféle sztorikat mondani, ismerős a helyzet, nem? És akkor az egyik frissen megismert srác elkezd egy történetet, hogy képzeljük csak el, mi történt vele két hete, és az egyik nyóckeres novellámat mondja fel egyes szám első személyben. Nyilván nem szólnék neki, csak kirepülnék az ablakon, mint egy népmese. Ezt kívánom magamnak.
Van legalább egy motívum-, illetve szövegszerű kapcsolódási pont is a két kötet között: az Álmaink piros sportladája. Neked személyesen is van ilyen – akár materializálható – álmod? És a megjelenő kötet versei miképpen képviselik a főcímet?
Kísérleteztem és továbbra is kísérletezem bizonyos szövegeimmel: a sportladás szövegnek már három változata van, és most dolgozom a negyediken, egy színpadi megvalósításon. Szeretek kísérletezni, játszani, alakítani a végtelenségig a szövegen, és a szövegig – vagy annak változataiig – a végtelenségen.
Kérdezői mohóság, de két ilyen különböző könyv után mégsem kerülhető el: milyen alkotói irányokat látsz most magad előtt? Legszívesebben min dolgozol, dolgoznál?
A következő terv egy narratívával rendelkező hardcore tanulmánykötet lesz, melynek „elbeszélő énje” a legváltozatosabb problémákat fókuszba állító elméleti szövegek egymásutánja során brutális, de annál teátrálisabb öngyilkosságot követ el, mindezt pedig eminens precizitással dokumentálja és történeti kontextusban interpretálja, hogy aztán utazást tegyen a halál – nyelvtörténeti szempontból eléggé izgalmas, de olvasói szempontból teljesen monoton és szürke – birodalmában, hogy aztán a könyv második etapjában kódként újjászülessen és eljusson az általa hozott irodalomtudományos gondolkodásmintázatok határáig, hogy aztán végső katarzisként az egészet felszámolja egy – élesben soha nem tesztelt, de elméletben már kidolgozott – mesteralgoritmussal. Ez utóbbit tavalyelőtt és tavaly dolgoztuk ki egy gépitanulás-kutató nagyon jó barátommal közösen. A könyv címe Philologia 3.0 – Hús és Kód lesz.
A szerző fotóit Bach Máté készítette.
Kérdezett: Farkas Wellmann Éva
