Beszélgetés Schreiner Dénessel
Filozófus, esztéta, tanár – és író. Idén jelent meg első szépirodalmi műve, a Mint kagylók, ha bezárulnak című novelláskötet. Miért kezdett a tudományos munka mellett egyszer csak szépirodalmat írni?
Sokat gondolkodtam rajta, miképp jött ez az egész. Egyfelől azt mondhatom, hogy tulajdonképpen nem tudom, van ebben valami csodaszerű. 2012. augusztus végén vagyunk. Elkezdtek áradni a szövegek, különösen az első két évben eléggé tetemes mennyiségben. Másfelől utólag vissza tudom keresni az életemben azokat a pontokat, amelyek ide vezettek; de egészen addig, amíg nem születtek ezekből szépirodalmi szövegek, nem tudtam, hogy ide fognak vezetni. Voltak válságosabb periódusaim korábban, amikor olyan dolgokat éltem meg, amelyek a filozófia tanítása vagy a tudományos munka során nem tudtak formát találni. Volt egy gerincműtétem, az elég sok fizikai fájdalommal járt, feküdnöm is kellett egy ideig; akkor, 43 évesen eltűnődtem azon, mit értem el eddig, van-e esetleg a lényemnek olyan oldala, ami nem tud megnyilvánulni. Mi lehetne egy olyan csatorna, amelyen keresztül a szubjektív élményeket, tapasztalatokat formába önthetném? Amikor elkezdtek jönni, részint saját, közvetlen, részint közvetettebb élményekből, akár olvasmányokból a szövegek, akkor kinyíltak bizonyos kapuk, és előjöttek a régi, például a katonaságnál átélt félelmek, traumák, vagy még korábbi élmények a gyermekkoromból. Most már kicsit sorsszerűnek érzem az írást, azt gondolom, hogy az én életutamban ez benne van, és talán benne is volt mindig is.
Említette, hogy tetemes mennyiségben születtek szövegek. Készül esetleg új kötet?
Vannak még szövegek a számítógépben, ha talán egy kötetre való is. Ebből a könyvből azért maradtak ki, mert vagy nem elég kiforrottak, vagy félretettem, hogy át- vagy továbbírjam őket, aztán van egy pár, ami nem illett bele a kompozícióba. Természetesen szeretnék újakat is írni, de most egy kicsit kevesebb idővel rendelkezem. Egyrészt közben megszületett a kisfiam, ami nagyszerű dolog, másrészt most fogom befejezni A mítosz filozófiája című könyvet, ez elég sok energiámat lefoglalta az elmúlt egy évben, ha minden igaz, jövőre megjelenik. Rengeteg félbemaradt szövegem, vázlatom is van, ezekhez most, a filozófiai könyv befejezése után szeretnék hozzányúlni. Tervezem, hogy néhány éven belül összehozok egy második rövidpróza-kötetet.
Van egy figura, bizonyos Némelyi, aki több szövegben is előjön. Ő még egy regénybe is beköltözhet!
Akár igen, ezt még nem tudom. Távoli terveim között szerepel. A regénynek mostanában erőteljes a nimbusza, én ezzel nem értek teljesen egyet, mert a rövidebb szövegnek is megvan a maga érvénye. De bennem is fölmerült, hogy mi lenne, ha írnék valami hosszabb terjedelmű szöveget. Erre azonban hagynék magamnak egy picivel több időt. De csak azért, mert ennek van keletje, nem akarom.
Az írók közül kik hatottak önre?
Nagyon sok írót tisztelek, nagyra tartok. Talán a legközelebb Krasznahorkai László és Nádas Péter áll hozzám, és Thomas Bernhard. Világfelfogásuk mindenképp, talán az írásmódjuk is. De én nem őket akarom utánozni, nem is tudnám, nem is lenne értelme, ők biztosan hatottak rám valamennyire. Emberileg, íróilag vannak még más szerzők is, akiket szeretek: Mészölyt, Esterházyt, Kornist, Darvasit, másokat. Annak idején nagy szerelmem volt az orosz irodalom, főképp Dosztojevszkij, és persze ott van az ókor iránti szeretet. Persze nagyra tartom, mondjuk, Cervantest, Flaubert-t, vagy éppen Goethét és Hölderlint is. Leginkább Bernhard, Krasznahorkai és Nádas szövegeiben figyeltem meg, hogyan írnak le egy beszélgetést, hogy oldanak meg egy szituációt, hogyan képesek a félelmet vagy a bezártság érzést leírni, vagy hogyan mozgatnak egy figurát, hogyan alkotnak saját nyelvet, mert ők ezt nagyszerűen csinálják. Tehát próbáltam valamelyest erre odafigyelni, de mondom, nem utánozni szeretném őket, mert ők elég jók önmagukban, nem kell nekik őket majmoló figura.
Annyira egyedinek találtam az ön szövegeit, hogy ők nem is jutottak eszembe. Lehet, hogy meglepő, most épp Kosztolányi-novellákat olvasok, és szerintem például a Jánoskát ő is szívesen megírta volna.
Ez érdekes! A múltkor egy kollégámmal beszélgettem – tanítok az Eötvös Gimnáziumban is –, neki Krúdy ugrott be a stílusomról. Ezek azért igazán megtisztelő párhuzamok, és talán gazdagítják is a szöveget ezek az áthallások.
A könyv négy részből áll. Az első blokkban elég szörnyű élményeket ír le.
Igen, elég rémes az eleje, azért is lett Naturáliák a címe. Az első mottó Móricz Barbárok című novellájából való. Próbáltam bennük valami örökérvényűt megragadni: a kegyetlenség, a barbárság, az erőszak, az ehhez kapcsolódó félelem, szorongás, ami az emberi létállapotot jellemzi – ezt szerettem volna valahogy körüljárni. Mivel az én tapasztalataim egy része legerőteljesebben a katonaságban jelentkezett, ezeket onnan vettem. De azt gondolom, hogy itt nem a katonaság az érdekes, hanem az ember, az, amit az emberből előhoz egy ilyen szituáció. Remélem, nem teszi le valaki ezért a könyvet már az elején, mert utána más típusú szövegek jönnek.
Így igaz! Az erőszak temploma például egy filozófiai nyelvezet paródiája. Miért akarta parodizálni ezt a nyelvet?
A szövegekből talán nem annyira derül ki, mert egy csomó vidámabb hangvételű végül nem került a kötetbe, de az igazság az, hogy azért a humor közel áll hozzám. Tanítás közben szeretem az iróniát, a stílusparódiát, és persze minden tanár egy kicsit színész is. Itt azon kísérleteztem, hogyan lehet egyfelől átjátszani ezt a hamis egyházi miliőt az erőszakba, hiszen ezek elvileg ütik egymást, másfelől – leginkább a pofon fenomenológiájára gondolok – megpróbáltam egy filozófiai nyelvezetet imitálni, parodizálni. Pontosan azt a filozófiai nyelvezetet, amit egyébként én is gyakran használok. Nem azért parodizálom, mert rossznak tartom, hanem mert olyan közel van hozzám, hogy időnként el kell egy kicsit tolni magamtól, és rálátni erre a nagy komolyságra.
Írásaiban, úgy érzem, fontos a figyelem, a különböző nézőpontok.
Nagyon jó, hogy említi a figyelmet, mert az nekem is tulajdonképpen a mániám. Egyrészt azt gondolom, hogy ha van egyáltalán az írás szempontjából valamifajta előnyöm, az éppen az, hogy a filozófia felől érkeztem az irodalomba, így valamelyest elsajátítottam korábban a pontosság és figyelem művészetét, plusz ott vannak még a fogalmi eszközök is. Másrészt talán ez a hátrányom is, mert hajlamos vagyok a spekulációra, úgyhogy próbáltam ügyelni rá, hogy ne tengjen túl. Nem akartam okoskodni vagy tanítani a szövegekben. De visszatérve a figyelemre, azt is elmondhatom, hogy másfelől maga az irodalom, az írás tanított meg egy olyan típusú figyelemre, amilyennel viszont korábban nem rendelkeztem. Lehet, hogy a filozófiai tevékenység elősegíti a bizonyos elvont problémákra koncentrálást, de hogy az életnek olyan nüanszaira tudjak figyelni, mint hogy valaki hogyan gombolja be a kabátját, vagy hogyan eszik meg egy fagylaltot – ezt a figyelmet az írás segíti elő. Ezek filozófiailag kevésbé tűnnek izgalmas jelenségeknek. Viszont abban a pillanatban, hogy elkezdtem írni, elkezdett a világ is megnyílni, egy csomó olyan dologra figyeltem fel, ami mellett korábban elmentem.
Szerintem a Minotaurus az egyik legérdekesebb nézőpontú novella. Szinte kirajzolja az indulatok erővonalait, és a sötét, üres lépcsőház valóságos labirintus lesz…
Érdekes, hogy említi, mert megmondom őszintén, én ezt a szöveget ki akartam hagyni a kötetből. Nagyon korai írás, 2012 szeptemberében született. Író barátom, Dudás Attila – aki egyébként átolvasta az egész kötetet, és nagyon sokat segített az összeállításban – volt az, aki ezt a szöveget visszakövetelte. Akkor újra elolvastam, kicsit variáltam rajta, és visszaillesztettem az első blokkba. Mindig jó egy külső nézőpontú olvasó, akiben egyszerre van empátia és szigorúság is. De voltak egyéb visszajelzések is, a facebookon osztottam meg szövegeket, olvasták barátaim, tanítványaim, folyóiratoknak is elküldtem őket, több mint húszat le is közöltek.
Tetszenek a témái, a jól megformált alakok, például Fatalicska, Púpos Mamma, a Mozdulatlanságművészet pedig egy egészen bizarr történet.
Látja, ez utóbbi friss élményből született. Ültem egy gyorsétkezdében, a Nyugati aluljárójában, és ott láttam egy ilyen mozdulatlan művészt, ez kezdett bennem továbbgondolódni, hogy egyáltalán mi is ez az egész.
A második blokkra leginkább az istenélmények, transzcendencia jellemző. Hogyan hat önre, hogy a Buddhista Főiskolán tanít?
Tegyük hozzá, hogy európai filozófiát és vallástörténetet tanítok ott. A buddhizmus szellemisége megérint, de – talán ebből a kötetből is kiderül – szellemi-lelki életemet a zsidó-keresztény és görög-római szellemiség tölti ki leginkább.
A három utolsó novella a Camera obscura, az Erdei Anya és a Tengermélyi források törnek fel egyre. Ezekben nagyon érződik az „ókori érzékelés”, egy olyanfajta érzés, ami akár egy görögországi kiránduláson elkapja az embert; az ókor és a mai kor valahogy összetalálkozik, érezzük, hogy az idő folyamatos. Ez annyira jólesett, az ember keresi a jelenben is az örökkévaló pillanatokat.
Ennek abszolút örülök. Minden további nélkül nem tudunk az egykorvolt világba visszatérni, van egy melankólia, egy nosztalgia, amivel őket szemléljük, legalábbis engem ez jellemez. Szépirodalmi szövegeim tulajdonképpen kísérletek, hogy a bennem lévő ókor iránti lelkesedést, az ókor iránti különböző viszonyulást megírjam, csak éppen nem teoretikusan, hanem novellákban.
Tengermélyi források törnek fel egyre – amit ebben a címben megfogalmaz, szerintem a legfontosabb a művészetekben, az írásbeliségben. Itt is vannak különböző búvópatakok, átjárások. Könyvét novellafüzérnek is nevezhetnénk?
Igen, bár nem lineárisan halad. Különböző kapcsolódások vannak a szövegek közt: vagy egy figura, vagy egy mondat, vagy egy motívum megy át egyikből a másikba. Lazábbak vagy éppen szorosabbak a szövegek közti kötődések. A négy blokk és azon belül az egyes szövegek nem egymás folytatásai, hanem mindegyikben egy jelenség körül járnak a szövegek.
Az utolsó szöveg végén megjelennek a címben is szereplő kagylók.
Igen, a kagylók egyszer szerepelnek a könyv elején, ott kinyílnak, a végén, az utolsó mondatban pedig becsukódnak. Ezért lett ez a címe.
(Kérdezett, fotózott: Szepesi Dóra)
