Megkérdeztük

 

Kiss_Po__s.JPG 
Kiss László és Poós Zoltán

 

Megkérdeztük Poós Zoltánt


 

Legutóbbi, régóta várt versesköteted (A felhő, amelyről nem tudott az ég) különleges címet kapott: nemcsak a mondatforma, de a romantikus hangoltságú motívumok miatt is figyelemreméltó. Miért tartod fontosnak ezt a két szimbólumot, miért épp a felhő és az ég került a borítóra?

Nem ez az első borítóm, amelyen a felhők szerepe meghatározó. Az 1997-ben megjelent Barokk fizika borítóján J. Wright festményén is ugyanolyan hangsúlyosak a felhők, ott a fák lombjai és a felhős ég „ér össze”, és válik szinte eggyé. Első regényem, a Felkészülés kedvenc mondatomra borítóján egy fiatal pár áll egy kitörő vulkán előtt, ott is „összeér” a füst a felhőkkel, ahogy az új verseskönyv ún. coverén is. A Pokolra és a Mennyre hasonlító helyek, az azokat megidéző jelenségek egyszerre vannak jelen életünkben, szinte összeérnek. Ha valami jó dolog történik velünk, szinte félni kezdünk, hogy mikor jön valami, ami kiegyenlíti ezt az egészet. Szóval nem arról van szó, hogy fokozatosan haladnánk egy boldogabb világ felé – ezt talán még a kommunista álmodozók sem hitték el –, hanem folyamatosan kell megoldanunk az újabb és újabb feladatokat. A felhő és a füst messziről ugyanolyannak is tűnhet, meg kell tehát ismernünk az eget ahhoz, hogy el tudjuk különíteni, szét tudjuk választani a jót a rossztól.

 

A verseket három ciklusra tagoltad: az erdőhöz közelítést az izzás követi, majd a hazatéréssel zársz. Milyen elképzelés szerint született meg ez a klasszikus ívű, a kezdet–kiteljesedés–vég hármasára építő szerkezet?

Po__s_k__nyv.jpgEl kell jutni valahová, egy regénynek éppúgy, ahogy a verseskönyveknek is. A biblikus kezdettel indít a kötet, majd művelődéstörténeti, csillagászati ismeretekkel, egy afféle általános hangulatjelentéssel folytatódik, azután szép lassan személyessé válik minden, az elmúlás, a gyász felmutatásával. A bejárt utat fák szegélyezik, a könyv számos verse szól különböző fákról, a biblikus fügefától a családi békét is sugalló diófákig. Mindebben a küzdelmes megismerésben ott van a háttérben egy kisváros is, maga a szülőföld, amelyet ugyanúgy magára hagytak a rendszerváltáskor, ahogy magára marad a szerettei gyűrűjében a haldokló is.

A kötet vége a hazatalálás megidézése, a család, a gyerekek, a kert fái, tehát a gázrobbanás utáni, égig érő lángtenger poklától eljutunk az édenbe, amelynek közepén nem almafa áll, hanem egy hinta és egy trambulin.

 

A kötet egyik pillére az 1962-es battonyai gázkitörés. Az esemény nyolc évvel a születésed előtt történt, közvetlen, személyes tapasztalatod nincs róla. Hogyan lett számodra eleven valóság, és főleg hogyan kötetszerkezet-alakító tényező?

Először a gázkitörés után keletkezett tó neve fogott meg, Kráternek nevezték el. Kráter – mondogattam magamban –, miközben nálunk nincsenek hegyek, ugye, lenn az Alföld tengersík vidékin… Aztán az, hogy szabályos kör alakú, mintha egy kastély kertjében lenne, de valójában a semmi közepén található, illetve a román határ mellett, egy köré nőtt erdős területen. És persze megfogott az is, hogy úgy beszéltek róla, hogy a gázkitöréskor megnyílt a föld, megmutatkozott a Pokol, hosszú ideig volt hallható a láng lüktetése, nem messze Battonyától, amelynek környékén sorra rombolták le 1945 után a kastélyokat, kúriákat, a vasüllőkön törték szét a porcelánedényeket, vagy a tyúkoknak vitték haza itatónak. Majd jött a téeszesítés, elűzték a gazdálkodókat is. Ugyanez volt a forgatókönyv az egész országban. Volt, aki úgy értelmezte, hogy a tűz, amely „hamarosan eléri Battonyát”, Isten büntetése. Ez már gyerekként is megfogott, főleg az a motívum, mely szerint „végtelen mély” a helyén kialakult tó, és ami itt elsüllyed – például a fúrótorony –, az valójában a Semmiben, azaz a Pokolban landol.

 

Po__s_besz__l.JPG
Poós Zoltán

 

A felhő, amelyről nem tudott az ég versei amennyire mélabúsak és keserűek, annyira elszánt figyelemmel illetik tárgyukat, eközben pedig a paradox módon mindenütt jelen-lévő hiánnyal szembesítenek: a Kocsimosásban írod, hogy „… A kocsi tetején azonban / mindig van egy rész, amit soha nem érsz el. / Ami mindig piszkos marad.” Mire kerested a választ ezekkel a versekkel? Lehet rend ebből a rend-nélküliségből, a szükségszerű hiányok ellenére reménykedhetünk valamiféle „teljességben”?

Mindig kapunk jeleket, van úgy, hogy egy lámpabúra telik meg esővel, mert a vezeték csöve belevezeti a vizet, és mégsem durran el az égő, amikor felkapcsoljuk a villanyt. Az ember teherbírása óriási, elbírja a beázást, az áramütést, még egy gázkitörést is.

 


Főoldal

2020. október 01.
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Bíró József verseiSzijj Ferenc versei 21 - Kalmár András Márton: KorkülönbségAcsai Roland versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA