Megkérdeztük

 

 Aszterion.jpg

 

Soha nem untam meg valamit

azért, mert megértettem


Megkérdeztük Bék Timurt

 

Tizennégy (végtelen sok) sor fér egy szonettbe, amelyet igen találékonyan tudsz kitölteni, ezzel az ügyességgel keltettek a megjelenéseid, majd a köteted feltűnést. Biztonságot ad a kötött forma, vagy – az avantgárd festőkhöz hasonlóan – végigjárod a klasszikus utat, hogy aztán valami egészen mást vigyél fel a vásznakra?

 

Igen és igen. Egyrészt szükségszerűnek tartom a formák ismeretét ahhoz, hogy képes legyek szabad verset írni. Ismernem kell azt, amiről lemondok. Másrészt jó tudni, hogy meddig tart a vers; ha tisztában vagyok vele, hogy tizennégy sor és úgy 147 szótag áll rendelkezésemre, jobban be tudom osztani a mondandómat, kevésbé áll fenn a fecsegés veszélye. A forma komplexitása is vonz, a szövegen túl a szerkezet is képes üzenetet hordozni: a sorvégi szavak kiemelődnek az összecsengés által, így szép ellentétek és új értelmezési szintek jöhetnek létre. Sokszor egy szonett magját egy rímpárrá bontott szókép adja, amely olvasáskor talán nem is tűnik föl, tudat alatt viszont megragadhatja a befogadót. Mint Tyler filmszalaghoz illesztett pornográf képkockái a Harcosok klubjában – „Nem tudják, hogy látták, de látták.”

 

B__k_Timur_sz__nes.jpgSok klasszikussal dolgozol: harmincnál több szó szerint vagy csak utalásként idézett szerzőt nevezel meg a függelékben. Szerzőként és olvasóként tudattalanul is beépítjük az ismert szövegeket, az előismereteink, előfeltevéseink is dolgoznak a jelentésen. Csak a plágiumot utasítod el ezzel, vagy a szerzőkre akarod irányítani a figyelmet?

 

Inkább az előbbi, nem gondolom, hogy az ott említett szerzők szűkölködnének a figyelemben, bár kétségkívül megérdemlik, hogy megemlítsem a nevüket. Nem mindenhol jelölöm az idézeteket – nyilván, erről szól a posztmodern –, de nem is szeretnék úgy tenni, mintha tőlem származnának, vagy azt hinném, hogy tőlem származnak. Őszintén szólva nem tudok minden megnevezett alkotóhoz idézetet vagy utalást társítani, csak tudom, hogy ott lebegnek a versek fölött, és néhányuk örökké kísérteni is fog. Vannak szövegek, amiknél pedig – konkrét utalások híján is – éreztem, hogy na, ezt Pilinszky, amazt meg Lovasi is írhatta volna, persze rosszabbul. :)

 

Ritkán van az irodalomnak és a természettudománynak metszete nálunk, József Attila vagy az újholdasok némelyike jut eszembe. A kötet tengelyébe helyezett szonettkoszorú az entrópiáról, a rendről és a rendezettségről szól. Mi végre ez a sok fizika?

 

Szeretem a természettudományokat, és nagyon hiányoznak. A gimit reálos osztályban végeztem, onnan jöttem bölcsészkarra. Alapvetően analitikus vagyok, olykor bántóan racionális gondolkodással, és ezt nem vetkőzöm le az írás során sem. Nem gondolom, hogy egy jelenség szépségén ront a magyarázata: a szivárvány vagy az alkonyat nem lesz csúnyább, ha tudjuk, hogy fénytörés okozza, egy bűvésztrükk csak lenyűgözőbbé válik, ha rájövünk a nyitjára. Soha nem untam meg valamit azért, mert megértettem. A logika szép.

 

Az utolsó ciklus címe: Vitruvius-tanulmány. Nem csak magát Vitruviust, az ókori építészt és szakírót nevezed meg ezzel, hanem Leonardót is, aki kiegészítette (tulajdonképpen értelmezte) elődjének az ember arányairól készített képét. A szövegek előtt egy Borges-novella részletét közlöd az Aszterión házából. Utóbbi a labirintusban élő, embertestű-bikafejű szörnyeteg, aki Borgesnél inkább szenvedő, mint kínzó. Ez a sok evokáció, a mítosznak és a művészettörténetnek a keverése nem zavarja meg az olvasót? Van-e olyan fonal, ami végigsegít bennünket a műveken – vagy ne is ciklusként értelmezzük a kötet végét?

 

Ha esetleg megzavarja az olvasót, az sem baj. Magamból kiindulva (honnan máshonnan induljak ki?) azért olvas verseskötet, és nem enciklopédiát, hogy időről-időre eltévedjen – ha végig tudja, hol van, és nem keresi az utat, esetleg elsiklik olyan dolgok felett, amik tetszésére lehetnek. Ugyanakkor nem lelnék abban örömöt, ha végeláthatatlanul bolyongna benne, mint egy David Lynch filmben; igyekeztem úgy szőni a szálakat, hogy fonállá érjenek össze. Nekem a Minótaurosz-mítosz az emberről szól, ahogyan a Vitruvius-tanulmány is, csak előbbinél nem a fizikai, hanem a pszichológiai arányok válnak fontossá. Da Vinci a római építész feljegyzései alapján alkotta meg az ember „tervrajzát”, én mitológiai szimbólumokat használok ugyanehhez. Az idézett Borges-novella megmutatja, hogy Aszterión nagyon is emberi. A szenvedése mindannyiunk szenvedése. Nevén viseli a csillagokat, s közben egy olyan lebonthatatlan börtönbe van zárva, ami nem őköré épült, hanem fordítva.                        

 

Kérdezett: Szil Ágnes

Bék Timur: Entrópia (szonettkoszorú)

Bék Timur versei

Bék Timur versei

Bék Timur: Pasztell-lila


Főoldal

2019. november 29.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Zrínyiújvári dalTompa Gábor verseiTóth László: Badar radarSzálinger Balázs: A siriusiak
Prózák
Egressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: AlagsorsKontra Ferenc: A faun és a feketerigóSántha Attila: Agyafúrt detektív nyomoz
Kritikák
Maradunk a FöldönAz azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújra
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA