Megkérdeztük

 

 SzaboTAnna_FWEva.JPG

 

Megkérdeztük Szabó T. Annát

 

Hosszú útról érkeztél meg nemrég Gyulára. Hogy vagy, milyen érzésekkel ülsz most itt?

Besztercéről jövök, az ottani költészeti fesztiválról. A régi zsinagógában tartották, izgalmas volt, sok fiatal költővel beszélgettünk, ráadásul rossz felé tértem hazafelé, és véletlenül átjöttünk Kolozsváron, éppen azon a részen, ahol laktunk, meg a színház előtt, és rengeteg minden eszembe jutott a gyerekkoromból. Végig is gondoltam akkor, hogy Shakespeare-t nem láttam Kolozsváron a nyolcvanas években, mert leginkább a bérletes előadásokra jártam (később ezek az élmények is használhatóak voltak, amikor színházi feladatokat kaptam). Mégis van egy mesterséges Shakespeare-emlékem. Azért mesterséges, mert plántált emléknyom: saját emlékké tettem, amit Gyuri látott és elmesélt. Ő látta Tompa Gábor Hamletjét, és elmondta, hogy mennyire katartikus volt neki 13 éves korában. A szüleim is elmentek erre a híres előadásra, de engem nem vittek, azt mondták, hogy nekem nem való – nem tudom, attól tartottak-e jobban, hogy megértem az utalásokat, vagy attól, hogy nem értem meg... Nagyon bánom azóta is, mert egy diktatúra-ellenes előadás volt: Pink Floyd-dal kezdődött (Is there anybody out there?), és ütemesen megtapsolták a zsarnokot – még az elmesélése is katartikusan hatott számomra akkor, hiszen ennél direktebben nem is lehetett volna talán kimondani, hogy valami bűzlik Romániában. Autózás közben erre a Hamletre gondoltam, meg hogy Kolozsváron az 1700-as évek végén már játszották a Hamletet.

 

Gyakorlatilag a pályakezdéseddel olvadt egybe Shakespeare.

Teljesen. De nem tudtam akkor még, hogy mennyire fontos. Azt hittem akkor még, hogy a tudományos pályának lesz a része. Géher István miatt mentem reneszánsz PhD-re és nem kortársra – nem bántam meg egy pillanatig sem. Egészen kiváló tanáraim voltak, és életemben először felszabadultan élveztem az egyetemet. Közben – sorsszerű ez is – megkeresett Gyöngyösi Levente zeneszerző, hogy írjak egy librettót A viharból, de próbáljak belecsempészni még egy női hangot. Én akkor Sycorax címmel írtam meg a verses librettót, és az egészet a boszorkány szempontjából is megmutattam, aki az eredeti műben már nem szerepel, mivel a játékidő előtt meghalt. Én egy sötét anyafigurát gyúrtam belőle, aki a háttérben ugyanolyan erővel mozgatja a szálakat, mint a címszereplő. Az opera zenéje végül nem készült el, később zenés gyerekdarabként is elindult vele a munka Dés Andrással, de csak egy nagyon jó instrumentális szám lett belőle, rá is került az egyik lemezére. Ez volt életem első színdarabja, a másodikat pedig éppen Szabó Lőrincről írtam, Üdvözültek a címe, és a költői küldetéstudatról szól, arról, hogyan építi fel magát egy megszállottan munka- és szerelemmániás fiatal író. Mihelyst elkezdtem a szonettekkel úgy foglalkozni, ahogy Géher javasolta, sokkal fontosabbá vált ez a költői része az életműnek. Szabó Lőrinc kétféle szonettfordítását vizsgáltam meg, és ebből írtam a PhD-met is. Közben jöttem rá arra, hogy a saját verseimre is milyen nagy hatással van a felszabadult szójáték, a titok szabadsága, a paradoxonban lakozás, az, hogy nem szabad félnünk a többértelműségektől (mondjuk, a játékosságot mindig szerettem, de ez a sugallatosság másféle). Tulajdonképpen rengeteg szakmai trükköt tanultam a mestertől részben Géheren keresztül, de utána már neki köszönhetően ugyan, de tőle függetlenül is.

Engem legjobban a szem és a látás erotikája érdekel Shakespeare-ből. Később jöttem rá, hogy voltaképpen ez mennyire hasonló ahhoz, amit sok szonettben is, drámában is láthatunk: az érinthetőség, az értelem, az érthetőség játékai.

 

Valami ilyesmiről írsz a 75. szonett kapcsán is, amelyet a Bárkaonline számára újra is fordítottál néhány éve – arról értekezel, hogy milyen is a látás erotikája, és mit látott másképp Szabó Lőrinc. És egyúttal az is kiderül, hogy miért fordítottad újra. Szóba kerül a Dark Lady és az ifjú iránti szerelem is. Mi volt az a felismerés, ami tulajdonképpen megkülönbözteti ezt a kétféle vonzalmat egymástól?

Nem hiszem, hogy ez valóban felismerés volt – bár a magam számára mindenképpen az. Egyszer csak az ember úgy érzi, hogy megérti – de hát ki értheti meg igazán a világirodalom legsokkolóbban sokoldalú tüneményét? Shakespeare-ről, de főképp a szonettekről azt kell tudni, hogy mindenki belebolondul egy kicsit, a szó mindkét értelmében: szerelem és őrület ez egyszerre. Amikor a szonettekkel kezdtem foglalkozni, és – szintén Géher Istvánnak köszönhetően – kikerültem a PhD idején a Stratford-ba, és ott két hónapon keresztül a könyvtárban ültem, és Rosalie Colie Paradoxia Epidemica című könyvét és más hasonló reneszánszról szóló tanulmányokat és köteteket olvastam és jegyzeteltem, egészen a metafizikus költészetig jutva, akkor az őrület szelét én is megéreztem – egy idő után minden másról megfeledkeztem, és csak a könyvek éltettek, szellemileg nagyon izgalmas időszak volt, életem szakmailag talán legtermékenyebb ideje. Írni nem írtam ugyanakkor, de vadul tanultam, és közben alakult a saját hangom is. Megtanultam kérdezni és elfogadni, kitartóan keresni.

 

Eléggé távolról indultunk, főként, hogy mindenki elsősorban költőként ismer téged, de nem is baj, mert cél is volt, hogy kevésbé ismert oldalaidat is bemutathassuk ebben a beszélgetésben. Ott van például még a prózaíró is, akit említettél, és aki nem túl sok éve debütált. Ezt hogy éled meg? Egyfelől Dragomán György felesége vagy, másfelől költőként nagy népszerűségnek örvendesz – milyen ebben a helyzetben megjelenni egy prózakötettel? Sőt, még azelőtt, elkezdeni írni ezeket a szövegeket...

Arról is sokat lehet tanulni Shakespeare-től, hogy nem a történet a lényeg, mert a történet egyáltalán nem kell hogy eredeti legyen. Nagyon élvezem például, ahogy ő lop, csal és hazudik, ugyanakkor mégis a lényeget és az igazat mondja. Prózaíróként feldolgoztam például japán népmesét is a Senki madarában, és amint megtaláltam azt a pontot, ahol ez a klasszikus történet engem személyesen érint, rögtön tudtam dolgozni vele. Mindig költő akartam lenni elsősorban, de könnyebb a költészet olyan szempontból, hogy fejben is sokat lehet írni, járkálás közben alakulnak a sorok, néha évekig is. A prózaírónak viszont ott kell ülni az asztalánál, és mivel prózaíróval élek, én ezt látom. Nem is tudom már, ki mesélte, talán Móricz Zsigmondról, hogy felhívták a figyelmét az írói alkat lényegére: „Nézz oda, ott van az író. Mi az író? Egy nagy fenék.” (És ez igaz is volt, mert a munkában elterebélyesedett szerző épp fürdőruhában állt a strandon.) A költő nyüzsgő állat, bár én is ülök eleget a fordítások mellett, de a szellemi csapongás, az asszociációs szabadság a költészet sajátja, nem a prózáé. Regényíráshoz bizony ülni kell, hosszasan, évekig – Gyuri azt mondja, hogy ott kell ülni és nézni a falat. Én az ablakon szoktam kinézni, lehet, hogy itt már eleve elhibázom a dolgot. Ez az asszociatív gondolkodás, ami rám jellemző, nem tudom, mennyire alkalmas a hosszú, nagy prózához. Kisprózához igen, a Határ című könyvem tele van ilyen képzettársítós, lírai feszültségű írásokkal. Talán kicsit tömény is, azért is hígítottam fel vallomásos jellegű, emlékezős szövegekkel a sűrű, nyelvjátékos prózát. Ezt a Határ-könyvet azért írtam, mert le szerettem volna tenni az asztalra egy korszaknak a lenyomatát. 15 éves voltam, amikor átléptünk a román határon, 16 éves már Magyarországon lettem, a nagy fiam is 16 volt akkor, amikor megírtam, lezárult egy korszak. Nagyon jó lenne hosszabb prózát is írni, neki is kezdtem, dolgozom is, de az izgékony és többfelé kapcsolódó természetem és az a rengeteg aprómunka, amit elvállalok, elég erős akadálya annak, hogy a napi feladatok mellett felszabadultan tudjak egy nagy szerkezettel foglalkozni.

Legutóbbi verseid mintha egészen általános problémákkal foglalkoznának. Például a környezetvédelemmel.

Magyarországon talán még szerencsére nem lehet annyira észrevenni, de Németországban például az egyik kedvenc parkunkban tavasszal szinte egyáltalán nem voltak rovarok. Méhek aztán lettek, de csak emberi beavatkozás nyomán. Nagyon félelmetes volt a hullámzó füvek és  virágok felett az a nagy, szokatlan csent. Az egyik rovarász tudós, aki szintén ott volt velünk abban az egy évben, amit idén nyárig a berlini Wissenschaftskolleg vendégeként töltöttünk, azt jósolta, hogy tíz év múlva összeomlik az egész ökoszisztéma. Emberként sem túl biztató kilátás ez, anyaként pedig egyenesen borzalmas belegondolni. A gyermekeink nem ezt érdemlik tőlünk. Belecsúsztunk, hibásak vagyunk, nem tudom, hogyan lehetne kikecmeregni ebből a csapdából. Amit erről írok, csak halovány segélykiáltás, ennél erősebb hangok kellenének. Vagy az, hogy én tanuljak meg végre ordítani.

 

Számos egyéb terved mellett milyen írói álmokat szeretnél megvalósítani közelebbről?

Gyermekverseket írnék megint, ugyanazért, amiért Weöres írt gyerekverset: a lelki rugalmasság edzése végett, és a csiszolt beszéd adományát megtanulandó. Van a családban két majdnem egykorú kicsi Samu, hátha ők vevő lesznek az én nyelvi játékosságomra, mert igazi gyerek nélkül nem tudok gyerekverset írni – nagyon komolyan veszem a feladatot, de csak akkor tudok szórakoztatni, ha magam is szórakozom. Egy kicsit ez is Shakespeare-rel függ össze: a szójáték öröme gyermeki adomány, amit a nagy művészek úgy tartanak meg maguknak, hogy sokszorozva adják tovább. Ha ebből a folytonos, kíváncsi mulatozásból nem nő ki az ember, akkor garantáltan sohasem fog unatkozni.

Kérdezett: Farkas Wellmann Éva


Főoldal

2019. szeptember 24.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Fehér Boldizsár kapta az idei Margó-díjat Két irodalmi Nobel-díjat jelentettek beMa kezdődik a Margó FesztiválSzabó T. Anna díjátadós estje Békéscsabán
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Végh Attila versei Végh Attila versei Vári Fábián László: Fogyó holdBíró József versei
Prózák
Temesi Ferenc: Méretségi vizslaKötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasság
Kritikák
A tömeg- és a bolytársadalom veszélyeiLevelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott föld
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA