Megkérdeztük

 

Lanczkor-foto.jpg

 

Megkérdeztük Lanczkor Gábort

 

Válogatott és új verseinek gyűjteménye, a Monolit, októberben jelent meg. Az egyik első kritikában azt írják róla, hogy jól szerkesztett és szépen építkező gyűjtemény, amely teljesen egyedi – a magyar irodalomban gyakorlatilag semmihez sem hasonlítható – versvilágot ad ki.

 

Miért akartál válogatott verseskötetet kiadni? (Ráadásul olyat, amiben benne van a legújabb verseskötet.) Milyen elvek alapján történt a szerkesztés?

 

A kötetnyi új vers, a Szégyen fölött megírása közben kikerekedett bennem egy olyan igény, hogy a korábbi verseimmel összefüggésben lássam és láttassam az új anyagot. Nyilván az is fontos szerepet kapott ennek a szándéknak a fogantatásában, hogy a negyedik kötetem után évekig alig írtam verset, a Szégyen fölött java része pedig lavinaszerűen, rövid időtávon belül, intenzív munkával született. A válogatás szigorúan minőségi elvek alapján történt. Nem vagyok szentimentális a szövegeimmel, imádok húzni. Így is 344 oldal lett a kötet.

 

lanczkor_monolit.jpgNagyon lassan haladtam a könyvvel. Sokszor „beletört a bicskám” a Monolitba! Aztán a végén kialakult egy benyomás, azt gondoltam, az olvasó összerakhat magának egy versek fölötti verset. Hogyan kell olvasni ezt a könyvet?

 

Vannak olyan könyvek, amiknek meg kell adni az egy hónapot, két hónapot, ez is ilyen. Nem mondom, hogy az új olvasók megnyerésénél nem hátrány ez mostanság, amikor az úgynevezett magasirodalomnál is egyre fontosabb szempont, hogy gyorsan befogadható legyen, azonnal hasson, de hát ez egy ilyen könyv lett, ennyi. Abban azért bízom, hogy ha valaki egyszer belefektette az energiát, a Monolitot nem ereszti el olyan könnyen a kezéből, mint egy pár nap alatt végigzúzott, olvasmányos regényt. Abban is bízom, hogy a kitartó olvasóban létrejön valami, amit te versek fölötti versnek neveztél. Hogy hogyan kell olvasni? Szerintem egy verseskönyvben célszerű ciklusonként haladni. Azt is elfogadhatónak tartom, ha valaki hátralapoz, és az új versekkel kezd.

 

Már megjelent néhány recenzió, mit szólsz hozzájuk?

 

A korábbi köteteimhez képest elég későn indult meg ennek a könyvnek a kritikai feldolgozása, de ez nyilván a terjedelmével és a sűrűségével is erős kapcsolatban van. Amint az őszinte olvasói reakcióknak, úgy minden szakmai érvekkel alátámasztott kritikai véleménynek is örülök a verseimmel kapcsolatban. Én egyelőre két írásról tudok, az ÉS Ketten egy új könyvről rovatában jelentek meg. Alapos, pontos szöveg mindkettő, örömmel olvastam őket.

 

A könyvbemutatón két megállapítás is elhangzott a költészettel kapcsolatban. Azt mondtad, hogy a versírás ma a legtisztább és legbátrabb tett; meg azt is, hogy aki a költészettől hatást vár, az kb. olyan, mint amikor a Grand Canyonba szórod a rózsaszirmokat és várod a visszhangot. Kifejtenéd egy kicsit bővebben, hogy mi ma a költészet szerepe?

 

Hogy mi ma a költészet szerepe, erre így direkten nem tudok válaszolni, már csak azért sem, mert nyilvánvalóan egészen mást ért ma költészet alatt egy slammer, egy idős egyetemi professzor, vagy mondjuk én. Amúgy, amint a bemutatón is jeleztem, a Grand Canyonos definíció nem az enyém, még az első kötetem megjelenése idején hallottam, azt hiszem, Harcos Bálinttól. Ez a tisztaság-dolog egy izraeli költészeti fesztiválon fogalmazódott meg bennem. Öten-hatan ültünk egy asztal körül, költők, fordítók, és a versfordítás mibenlétéről és mikéntjéről beszélgettünk lelkes és érző közönség előtt. Az esemény egy udvarházban zajlott, ami ötven éve még a jaffai narancsligetek ölelésében állt. Az est vége felé reagálnom kellett valakinek a felvetésére, és a Bombayben angolul kiadott válogatott verseim kapcsán azt találtam mondani, hogy míg egy prózakötet idegen nyelvre fordításának ma el nem idegeníthetően a piaci igény is az ösztönzője, addig egy verseskötetnél ez nagyon nem így van. Illékony érzés volt, de a fölötte érzett öröm, annak a kerekasztalnak az öröme velem maradt.

 

Az asztal című kötetzáró vers így kezdődik: „Én nem lehetek/ Humanista.” – Tehát a versbeszélő nem humanista, de meglepett, hogy közben mégis az emberiség kultúrjavait sorakoztatja fel, „a kultúrát, amely nem bír abbamaradni” – ahogy Térey János fogalmazza a hátsó borítón. Hogy is van ez?

 

Az asztalt valamiféle önironikus tézisversnek szántam. Vannak ezek a tipikus kötetzáró költemények, hangzatos, nagy szavakkal, én nem lehetek humanista, és közben ott van Caravaggio, meg a nagytotál az Etnával, persze. Ezzel együtt szerintem nyitva van a kapu, mindenki úgy olvassa ezt a költeményt, ahogy akarja. Pár éve valamelyik irodalmi folyóirat összeállított egy rangsort az utóbbi iksz évtized iksz számú legnagyobb/legszebb versével (elnézést a bizonytalanságokért, de a saját lírai énem beszédpozícióját védendő csak azért se állok neki guglizni), és be kell valljam, engem mind a vállalás, mind maga a lista visszafojtott mosolyra ingerelt. Borbély Szilárdnak vajon melyik a legszebb verse, a Szózat vagy az Előszó? A kilencvenes években még létezhetett afféle szakmai konszenzus, hogy Nádas és Esterházy a mi legnagyobb prózaíróink, Petri és Tandori meg a legnagyobb költőink, ám az, hogy a jelenben hamisan szól bármiféle hasonló hangszerelésű érvelés, szerintem véletlenül se azt jelenti, hogy a mai magyar irodalom szétziláltan ezüstkori, netán bronzkori volna, hanem azt, hogy ismét megnyílni látszik a szabadság lírai mezeje. Éljünk vele, ha tudunk. És ezt a közélet lesújtó jelenségeinek árjával szemben is mondom, nem panaszként.

   

A kötet megjelenésével, gondolom felszabadult benned az alkotó. Mit tudhatunk a következő könyvről?

 

Következőként azt a prózában írott naplófolyamot szeretném kiadni, ami az elmúlt hat évben született, amikor Balatonhenyén éltem a családommal. Számos részlet megjelent belőle lapokban és internetes oldalakon, de ebben a szövegegyüttesben talán a legfontosabb a negatív flow, ahogy a hömpölygő láva egészében megszilárdul; azért merem ezt a metaforát használni, mert Lávanapló a tervezett kötetcím.

 

Nemrégiben Szegedre költöztetek a Balaton-felvidékről. Ennek mi az oka?

 

Praktikus oka van: a kisebbik lányom hároméves lett, és a feleségem visszament fuvolázni a szegedi szimfonikusokhoz. Nekem szabadúszóként mindegy, hol van az asztal, amire leteszem a laptopomat. Amúgy ez az első alkalom az életemben, hogy visszaköltözöm valahová. Hat, hét év – úgy alakult, és nagyon jól alakult, hogy nagykorúként ilyen időközökkel mozdultam. Budapest, majd Szeged, aztán Balatonhenye, és most újra Szeged. Tartottam ettől a visszaköltözéstől, de egyelőre úgy tűnik, csodálatos hatással van rám és a családomra.

 

(Kérdezett: Szepesi Dóra)


Főoldal

2019. április 10.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs verseiSzilágyi András versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA