Megkérdeztük

 
Farkas___rp__d_Kaiser_Ott__.jpg 
Kaiser Ottó felvétele

 

Megkérdeztük Farkas Árpádot

 

Anyanyelvem – tavaszi erdőrengeteg

 

 Beszélgetés Farkas Árpáddal utazásairól, és időtlen évszakairól

 

Többször üldögéltem asztala mellett – feltámasztott könyökkel, szófürtjein felejtett tekintettel – a nyolcvanas évek vége felé a sepsiszentgyörgyi Don-kanyar vendéglőben, ahol a nyelvszerelmes fiatal tanár a szerkesztőségből betoppanó írókra lelt – ha volt türelme várni. Aztán teltek az évek, évszakok, tavaszra nyár, nyárra ősz, őszre tél jött. És a télre most újra tavasz. Hölgykoszorúban találom egy pesti étteremben, pattanó rügyek idején, március idusa estéjén, a Kossuth-díj átvétele után. Lányai és három lányunokája társaságában ült az asztalfőn. Mellételepedve, látom arcán, kimért mozdulatain, hogy lélekben már otthon, Erdélyben van, de a vidám társaságát nézegetve, mintha az Asszonyidő című, 1983-ban megjelent publicisztikai kötetének pesti újrakiadását lapoznám. Megjelenése itt még várat magára, de nyomdai levonata már kész – puha bőrkötésben, szép női arcokkal illusztrálva.

 

Milyen az érzelmes utazás Erdélyből Magyarországba, és tovább a nagyvilágba, attól a bizonyos értől, ama bizonyos óceánig?

 

Kertek alatt nőttem fel, ahol kövér a fű, s egyenesen az ember nyakába pottyan az áthajló ágak almája, ahová nem lát a messzi, nagy házak villogó ablakszeme, s gyönyörű várakat, menedék-palotákat lehet építeni száraz venyigéből, kidőlt paradicsomkaróból, korhadt kerítésdeszkából és lombos égerágból. Szorongva gyalogoltam gyerekkororomban az országutak melletti poros fűben, kapkodtam lábam, mintha rajta surrant volna át a tovaguruló gumikerék; féltem az országutaktól: se végük, se hosszuk, nem tudni, honnan jönnek, hol érnek véget. Féltem tőlük, mert mint zörgő papírost huzatban a szél, sodortak volna örökké, nem engedve letérni mellékutakra. Világ-huzat volt számomra az országutak levegője.

Jövök-megyek most is, s egy kis idegesen birizgáló mellékízt leszámítva a nyelvem alól, tűrhetően érzem magam. Le van téve minden az országutak mellé, hogy lássuk, mi mellett megyünk el éppen. Kinek szeme van az mezőkre, folyókra láthat, távoli udvarokban lengő fehérneműkre, új városnegyedekre, vasúti póznákra, már virágjukban poros fákra, camping-táborokra, bólogató olajkutakra, kerek csövekre és gyors talpaló kocsmákra, benzinkutakra, virágárus leánykákra, sziklákra, villákra, dombra és síkságra, s a jó ég tudná felsorolni, hogy hány, szemet kápráztató és nyugosztaló dolog mellett suhanunk el még.

Mégis, ami mellett igazából elmegyünk, nem látszik ide. Az országutak mente ugyanis az ország nagy kiállítási folyosója, ide gyűl össze minden, ami másutt lába alatt lenne a munkának. A hatalmas reklámtáblák, melyek arra sarkallnak, hogy egye-igya ezt-azt, kanyarodjék erre, meg amarra, máshol útban vannak. És az is igaz, hogy még egy nyíl sem hívogatott munkatelepet látogatni, mintha csupa üdültető, heje-huja lenne Európa-szerte az élet. A verejtéket gyöngyöző munka nagyon félre, tekintetünkkel be nem foghatóan zajlik. Semelyik ország állapota nem mérhető főútjai reklámtábláinak arcán, mert ide nem érnek el a szekérkerekek nyikkanásai, dűlőutak agyagos sóhajai, fűrészek, rönkök sikoltásai, morzsa faluk bánatosan pipálgató kéményfüstjei, kunkori keservei, pelyhedző örömei, nyers és vad vigalmai.

Országutakon és vasúton járunk sietős kedvvel, békésen rugózva első osztályú plüssön, gépkocsi-párnán, gyakran az ország érdekében járunk, és sokszor épp az ország mellett megyünk el.

Egyfolytában a világra figyelni, tudom, igen nehéz és nem feltétlenül kötelező. Csupán egy icipici idegességet, két kilométer közötti, fészkelődésnyi idegességet szeretnék belopni a hátsó ülésen malmozgatókba, egy villanásnyi nyugtalanságot, a nyugtalanságnak abból a nemes fajtájából, melyet a felfehérlő sejtelem vált ki: gyönyörű és szörnyű, csodás és lehangoló dolgok történnek körülöttünk, talán épp most, tudtunkon kívül, tehát nélkülünk, s akaratunk ellenére.

 

Mi mindent jelent az anyanyelv a fővárosi szóforgatagban, az amerikás neonreklámok sápasztó fényében?

 

Talán egy megzendült tavaszban bátorkodóan hunyorgó erdőt, amely ha felpislantja szemét, már látok. Micsoda gyorstarlás esett rajta az elmúlt hatvan évben, hogy benőtte fái közét a rekettye, ágait a fagyöngy; bozótjai, a külszéliek, felvérzik térdem, de suttog szívem iránt a nyír, a nyár, zengve szólal meg a tölgy, ó, csak soha baltacsapás alatt! A hűvös kívülállónak lehet ez szél lengette metafora, de ha megzendül az ég s zápor ered, egy szorgalmas csalánlevél máris bőrödbe csíp. Hát bennebb! A mogyoróbokrok, égerbokrok átbújnak hónaljam alatt; nekem az egész erdő kell, egészséges-épen, xilofon-fáival fülembe ő zenél. Mert nem tudok legelőre szórt fái közt létet legelészni; látom a Kárpátok túloldalán testvér-fáimat, mit művelt zengő hangjukkal a taroló idő! Hagynánk, hogy elérjen sorsuk bennünket is? Nyomulok hát bennebb méltóságos sűrűjébe, ahol már rókák, nyulak, medvék és farkasok suttogásaival, morranásaival óhajt énhozzám beszélni. S én szólok, nekitámaszkodván lélegzetemnek: nem félek, nem idegen tőlem e világban már semmi, beszéljetek! Anyanyelvem tartozéka immár e sűrű rengetegben a nem-félelem is, s biztat: beszéljetek, bokrok és fák, hátha tovahangzik morajotokból maga az erdő. Ahogy felfut karcsú törzse a fenyőnek, én vagyok, s törzsén a tört, elaludt ágak – az is. Magam volnék a törzs testéből vágott s körénk épített karám, s én vagyok az irisórai szarvas is, mely homlokzúzottan mögötte bőg. Legyen. E bőgésből származnak anyanyelvem első magánhangzói, melyből összeállnak azok a szavak s tömör mondatok, melyek szabad lélegzetet követelnek fűnek, fának, az erdőnek magának, mely évszázadokig fogja suttogni és harsogni titkait.

 

Miért suttog szíve a nyárért?

 

Hatalmas nyarakat éltem meg, olyanokat, amelyek fölperzselték az őérette bevetett földeket, és kiapadtak a patakok, a nagyerdők fái égre nyújtott, száraz, repedezett karokkal meneteltek, valamiféle mennybe, paradicsomba. Nyálkás és penészes paradicsom rothadt a Paradicsomban, mállott a ribizli, a meggy, piros pacák, égőpiros foltok voltak a Nyár testén a heveny tündökléstől, elszivárgott  a táj zöld vére, szájába vett minket az ég, száraz ajkai közt forgatott, szemén árpa, nyelvén falat, kiköpött minket.

Csak egy gyanútlan kamasz üldögélt a régészeti ásatások porló, málló, gyorsan szikkadó, kőkemény földhon csonkjain, csirkecombot szopogatott, s oda dobta a csontot az ükapák frissen-kitakart, de ép, de szép csontjai közé. És kiszikkasztotta az a Nyár percek alatt a csibecsontot, és lám már száz, már kétszáz, már sok ezer éves! Tudósok hajolnak föléje, fölfedezni háromezer év előtti tébécés fertőzés nyomait.

 

És az ősz, az milyen emlékképeket villant?

 

Az őszben mindig ugyanaz a fáradt derű, pállott ragyogás kap meg. A szilvaérlelő idő szőlőkacsokkal fon be, puha levélzizegéssel ringat. Délutánjai meg-megvillannak néha, mint a kenderáztató asszonyok lábikrái, s ilyenkor ökörnyálként lengnek a szerelemtől kivénült füvek sóhajai. Bárhol is érjen az évszázadok apostola, mindig egy régi ősz kísért: mohón fickándoztam az ekevas után, lehúztam szandálom a föld sarkán, és meztélláb ugráltam a gőzölgő barázdában a két kajla tehén, meg az ekeszarvait tartó nagyapám mögött; zsíros, porhanyós göröngyöktől ájult talppal, pillangózó lábujjakkal ittam a felszabadult meleg energiákat, simogattam fényes, ekevas-préselte rögöket, keresve rajtuk a jövő évi termés pici térképeit. Gyakran az az ősz áramlik bennem alkonyaival is, mikor kékesen világítanak a lángok a szilvaízfőző üst alól, s éjszakáimban fényesen úsznak a vetőmagok pici csillagai. Boronára is ültettek nehezékként, hüppögve úsztam a föld felett, nagyapámat néztem, nyakába akasztott zsákkal huppanósan lépett, szórta a sikongó-fényes búzaszemeket, s én törökbúzakocsány-kézigránáttal támadtam a búzaszemekre szálló csókák hadaira.

És vessenek légyen magot már korszerű gépek és maibb emberarcok, a magvető már így él bennem örökkön: esőverte, kajla szalmakalapban, szélszabdalta arccal ballag oldalára csüngő zsákjával, s világot magához-ölelő mozdulattal rebbenti föl tenyeréből a millió, csiklandós, fényes kis magot. Lépdel, és forró tenyérrel simogatja a zöldbe szökkenő vetést, aztán gazdásan kalászt morzsol, majd a cséplőgépzúgásban szomjasan tartja szem-zuhatagba tenyerét, mint később a garatból ömlő liszt bársonyos havazásába, s ismét: világot-ölelő gesztussal szegi meg kenyerét. Áldja öt mindig az idő a termés békességével!

 

Az ősz ezüstös szálakat kever hajunkba. Ökörnyálnak, birkatajtéknak nevezték őseink, a székelyföldi krumplis zsákok fölött lengedező valamit. Gyerekkorában pici ösvénynek tartotta, amely lassan a hóhullásba vezet. Olvasna egy verset a Farkas Árpád legszebb versei (2017) című kötetből, amely a télről, a hóról – és a férfi idejéről is szól?

 

A Hófúvás című versem ajánlom.

 

„Havazás nagy körhintáin szállnak, / szédülnek a szélben a falvak, / porzik az égre a poroszka út./ Gyufaszál lobban/ a hegyszorosokban,/ s a hét kicsi törpe/ rőt lobogója ránk / szabadult. //Kapja a szél, s már indigó éjben/szórja havát szanaszét./ Szilvalekvár tetején viríthat/ így a penész! // S gyűl a fehérség bűne már bennem:/ pelyhek galoppja a/ mellkason át./ Hamari tej gyűl a csecsemőmellben/ily idejekorán.// Fut, fut a hó, a kis hegyiló/bokája benne meleg./ Élni a hó alatt is lehet jó,/ de csattogó szélben érdemesebb.”

 

Kérdezett: S. Király Béla


Főoldal

2018. április 17.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Tompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi TársaságnakJúnius 24-én indul a Gyulai Várszínház 55. évadaNem ítélik oda idén az irodalmi Nobel-díjat
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Nagy Zsuka verseiAczél Géza: (szino)líra - torzószótárSzilágyi Kinga Magdolna verseiPál Dániel Levente versei
Prózák
Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novellái
Kritikák
Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli naplóNem lehet megúszni!
Esszék, tanulmányok
Profán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornell
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA