Megkérdeztük

 

 Szilasi_L__szl__.jpg

 

Megkérdeztük Szilasi Lászlót

 

Kritikusként és irodalomtörténészként ismerhettük meg nevét, s viszonylag későn adta a fejét prózaírásra. 2000-ben jelent meg Németh Gáborral közös négykezes könyve, a Kész regény, majd újabb tíz év elteltével adta közre első saját regényét, a Szentek hárfáját, amit A harmadik híd követett. Nemrég látott napvilágot legújabb könyve, az Amíg másokkal voltunk, melyet három író élettörténete ihletett. Hogyan kapcsolódnak össze, miként hatnak egymásra saját praxisában az irodalomtörténész vizsgálódásai és a szépíró tapasztalatai?

Saját gyakorlatomban megpróbálom a lehető leghatározottabban különválasztani az irodalomtörténész vizsgálódásait és a szépíró tapasztalatait. Ez nem is olyan nehéz: ahogyan a ’vizsgálódás’ szó is mutatja, az irodalomtörténész korábbi, többnyire mások által létrehozott megfontolásokkal, módszertannal és nyelvvel próbál közelíteni tárgyához, s bármennyire dialogikus legyen is ez a munka, az eredmény valamennyire eleve behatárolt. A szépíró ’tapasztalatai’ annyival mindenképpen izgalmasabbak ennél, hogy ott nincsen előregyártott eszköz, csak az a sajátos nyelv, amit az író munka közben létrehoz: a működés – elvileg – határtalan. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy íróként lemondanék az irodalomtörténészi tudásról: olvasom Róna Judit friss és csodálatos könyveit Babits Mihályról, Jókai merőben kultikus életrajzait, vagy Gálos Rezső 1951-es Bessenyei-monográfiáját, s a tudományos könyvekből valósággal előugranak a kisregények értelmező erővel kecsegtető jelenetei. A megismerés különböző területei személyemen túl is képesek arra, hogy beszélgetésbe keveredjenek egymással. Abból pedig még nem lett baj.

 

Az volt az érzésem, hogy a kötet élére helyezett Babits szöveg születhetett meg először, majd onnan lépett vissza az időben a XIX., illetve a XVIII. századba. Ha így volt, miért kezdett foglalkozni Babits Mihály életének szegedi időszakával? Az indító kisregény aztán hogyan hívta elő a többit?

Így volt, valóban Babitshoz kötődik a nyitány. A szegedi bölcsészkar épülete mellett álló új egyetemi könyvtár nagyon lassan épült. Azt mondják, ennek az volt az oka, hogy az építkezés alapjai belenyúltak abba a mocsárba, ami a korábban ott álló csónakázó és korcsolyázó tóból az évtizedek után is megmaradt a mélyben. A Klebelsberg Könyvtár magas tartóoszlopokon áll, mint Velence házai. Elképzeltem azt a tavat. Babits ott áll a szélén. Nem könnyű neki itt. De most épp jó a kedve: Ádvent van, nemsokára indul haza Szekszárdra. Várja a családja. Ebből a jelenetből indult a történet. De a végén nem hagyhattam abba, mert a Dante-fordítás kezdetével túl happy lett volna a sztori. Megpróbálkoztam Bessenyeivel, de az se bizonyult eléggé szomorúnak: írni kell, mindegy, hogy hol, de mindenféleképpen. Így jutottam el Jókaihoz. A Monarchia részben Deák Ferenc, részben Jókai Mór regényeinek műve: értelmiségi ember ennél többet aligha tehet. Szóval: 1906, 1850, 1804. A régi magyar irodalom lassú lezáródása, Jókai működésének kezdete, Nyugat. Aztán az egészet szépen lassan elkezdte szétzúzni a XX. század. Virginia Woolfnak igaza van: 1910 decemberében, vagy akörül megváltozott az emberi természet.

 

Mi az, ami érdekes a három figura élettörténetében, gondolkodásmódjában, s mi fűzi egymáshoz őket?

Babits, Jókai, Bessenyei: amikor a kisregényekben szerepelnek, akkor olyan életkorban vannak, amikor még nem tudják, hogy ők valójában kicsodák is. Húszas és harmincas életévek: gyakorta pontosan erre tartjuk őket, erre a nem-tudásra. Babits szerint ő maga egy latintanár. Jókai, azt hiszem, újságírónak hiszi magát, fővárosi dandynek, akinek elég jó nő a felesége. Bessenyei viszont azt gondolja magáról, hogy egy filozófus, s csak 1804-ben jön rá, hogy regényt kellene írnia, s hogy talán mindig is csak azt írt. A három figurát ez a fordulat fűzi össze. Az a fordulat, ami a kultúra – talán csak vélt – megismerhetetlenségét látva, az emberi tevékenység hirtelen átfordul a megismerhetetlen matéria gazdagításának gyakorlatába. Csodálatos pillanat ez. Gazdag, édes, ritkán megtörténő.

 

A cím első megközelítésben az írástól elvett, mégsem haszontalannak tűnő, mással, másokkal eltöltött időre utal.

amig_masokkal.jpgMarcel Proust végtelen főművének megírása előtt, 1908 és 1909 körül, írt egy csodálatos könyvet, magyarul az a címe, hogy Álmok, szobák, nappalok. A kerete egy Sainte-Beuve nevű kritikus ellen szól, a közepe pedig Az eltűnt idő nyomában című hatalmas világ rövid összefoglalása. Áttekinthetetlenül bonyolult munka, a Gallimard csak 1954-ben adta ki. Egyszerűbb, ha idézek: „a néhány személy ízlésének összetákolt alkotások, amelyek alig különböznek a leírt beszélgetésektől, önmagunkat csak külsőségeiben visszaadó művek, nem a mély éné; és csak ha a többiektől, sőt a többiekről tudó éntől is elvonatkoztatunk, akkor találjuk meg azt az ént, amelyik kivárta, amíg másokkal voltunk”. Amíg másokkal voltunk: aki másokkal van, az soha nem az igazi én. De ez az én a mély én feladatait készíti elő. Anyagot gyűjt. Hasonlatokra vadászik. Szóképeket és figurákat keres. Ottlik is tudta. Akkor is dolgozik, ha nem.

 

Hogyan vetődik fel a főváros és a vidék, a centrum és a periféria viszonya? Babits egyik visszatérő gondolata jut eszembe, miszerint az övéi sorra megelőzik őt, amíg Szegeden időzik, s nem lehet jelen a Nyugat elindulásánál.

A magyar nemzet szent énekeit áttekintve (Szózat, Himnusz, Nemzeti dal) teljesen világos, hogy a magyar gondolkodás (17. századi alapokon állva) teljesen telített a jammerolás logikájával: bűneink miatt gyúlt harag kebledben, haj. Ennek a jammerolásnak a jegyében áll a centrum és a periféria viszonyának értelmezése is, másutt fogják megmondani a számunkra is követendő, jó irányt: vigyázó szemetek Párizsra vessétek. És hát ebben a jegyben áll a főváros és vidék viszonya is: Budapest, tudjuk, van ott egy szentély, vidéki nem nagyon mehet be, ott őrzik a Kába követ. Ebben a megközelítésben még igazság is vagyon: Babits Mihály Szegeden, Jókai Mór Tardonán vagy Bessenyei György Bakonszegen aligha érezhette magát a világ napsugaras közepén. Dolgozni azonban mégiscsak kell. Ők dolgoztak, és mindenféle jammerolás nélkül hozták létre – jóllehet közvetíthetetlen, ám teljes mértékben sajátos – életművüket. Mindez az irodalom igazsága. Talán jó lenne áthozni erre a valós világra.

 

Mire készül az új esztendőben? Számíthatnak olvasói újabb szépprózai munkára?

Anyagot gyűjtök. Hasonlatokra vadászok. Szóképeket és figurákat keresek. Mondhatnék többet is, de akkor agyon kellene lőnöm a kérdezőt: túl sokat tud.

 

(Kérdezett: Ménesi Gábor)


Főoldal

2017. január 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljának díjazottaiSzabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai Annát
Versek
Gál Ferenc verseiJász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
„Üresnek kell lennie” - Szabó T. Anna TöréstesztjérőlKháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA