Megkérdeztük

 

 Szilasi_L__szl__.jpg

 

Megkérdeztük Szilasi Lászlót

 

Kritikusként és irodalomtörténészként ismerhettük meg nevét, s viszonylag későn adta a fejét prózaírásra. 2000-ben jelent meg Németh Gáborral közös négykezes könyve, a Kész regény, majd újabb tíz év elteltével adta közre első saját regényét, a Szentek hárfáját, amit A harmadik híd követett. Nemrég látott napvilágot legújabb könyve, az Amíg másokkal voltunk, melyet három író élettörténete ihletett. Hogyan kapcsolódnak össze, miként hatnak egymásra saját praxisában az irodalomtörténész vizsgálódásai és a szépíró tapasztalatai?

Saját gyakorlatomban megpróbálom a lehető leghatározottabban különválasztani az irodalomtörténész vizsgálódásait és a szépíró tapasztalatait. Ez nem is olyan nehéz: ahogyan a ’vizsgálódás’ szó is mutatja, az irodalomtörténész korábbi, többnyire mások által létrehozott megfontolásokkal, módszertannal és nyelvvel próbál közelíteni tárgyához, s bármennyire dialogikus legyen is ez a munka, az eredmény valamennyire eleve behatárolt. A szépíró ’tapasztalatai’ annyival mindenképpen izgalmasabbak ennél, hogy ott nincsen előregyártott eszköz, csak az a sajátos nyelv, amit az író munka közben létrehoz: a működés – elvileg – határtalan. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy íróként lemondanék az irodalomtörténészi tudásról: olvasom Róna Judit friss és csodálatos könyveit Babits Mihályról, Jókai merőben kultikus életrajzait, vagy Gálos Rezső 1951-es Bessenyei-monográfiáját, s a tudományos könyvekből valósággal előugranak a kisregények értelmező erővel kecsegtető jelenetei. A megismerés különböző területei személyemen túl is képesek arra, hogy beszélgetésbe keveredjenek egymással. Abból pedig még nem lett baj.

 

Az volt az érzésem, hogy a kötet élére helyezett Babits szöveg születhetett meg először, majd onnan lépett vissza az időben a XIX., illetve a XVIII. századba. Ha így volt, miért kezdett foglalkozni Babits Mihály életének szegedi időszakával? Az indító kisregény aztán hogyan hívta elő a többit?

Így volt, valóban Babitshoz kötődik a nyitány. A szegedi bölcsészkar épülete mellett álló új egyetemi könyvtár nagyon lassan épült. Azt mondják, ennek az volt az oka, hogy az építkezés alapjai belenyúltak abba a mocsárba, ami a korábban ott álló csónakázó és korcsolyázó tóból az évtizedek után is megmaradt a mélyben. A Klebelsberg Könyvtár magas tartóoszlopokon áll, mint Velence házai. Elképzeltem azt a tavat. Babits ott áll a szélén. Nem könnyű neki itt. De most épp jó a kedve: Ádvent van, nemsokára indul haza Szekszárdra. Várja a családja. Ebből a jelenetből indult a történet. De a végén nem hagyhattam abba, mert a Dante-fordítás kezdetével túl happy lett volna a sztori. Megpróbálkoztam Bessenyeivel, de az se bizonyult eléggé szomorúnak: írni kell, mindegy, hogy hol, de mindenféleképpen. Így jutottam el Jókaihoz. A Monarchia részben Deák Ferenc, részben Jókai Mór regényeinek műve: értelmiségi ember ennél többet aligha tehet. Szóval: 1906, 1850, 1804. A régi magyar irodalom lassú lezáródása, Jókai működésének kezdete, Nyugat. Aztán az egészet szépen lassan elkezdte szétzúzni a XX. század. Virginia Woolfnak igaza van: 1910 decemberében, vagy akörül megváltozott az emberi természet.

 

Mi az, ami érdekes a három figura élettörténetében, gondolkodásmódjában, s mi fűzi egymáshoz őket?

Babits, Jókai, Bessenyei: amikor a kisregényekben szerepelnek, akkor olyan életkorban vannak, amikor még nem tudják, hogy ők valójában kicsodák is. Húszas és harmincas életévek: gyakorta pontosan erre tartjuk őket, erre a nem-tudásra. Babits szerint ő maga egy latintanár. Jókai, azt hiszem, újságírónak hiszi magát, fővárosi dandynek, akinek elég jó nő a felesége. Bessenyei viszont azt gondolja magáról, hogy egy filozófus, s csak 1804-ben jön rá, hogy regényt kellene írnia, s hogy talán mindig is csak azt írt. A három figurát ez a fordulat fűzi össze. Az a fordulat, ami a kultúra – talán csak vélt – megismerhetetlenségét látva, az emberi tevékenység hirtelen átfordul a megismerhetetlen matéria gazdagításának gyakorlatába. Csodálatos pillanat ez. Gazdag, édes, ritkán megtörténő.

 

A cím első megközelítésben az írástól elvett, mégsem haszontalannak tűnő, mással, másokkal eltöltött időre utal.

amig_masokkal.jpgMarcel Proust végtelen főművének megírása előtt, 1908 és 1909 körül, írt egy csodálatos könyvet, magyarul az a címe, hogy Álmok, szobák, nappalok. A kerete egy Sainte-Beuve nevű kritikus ellen szól, a közepe pedig Az eltűnt idő nyomában című hatalmas világ rövid összefoglalása. Áttekinthetetlenül bonyolult munka, a Gallimard csak 1954-ben adta ki. Egyszerűbb, ha idézek: „a néhány személy ízlésének összetákolt alkotások, amelyek alig különböznek a leírt beszélgetésektől, önmagunkat csak külsőségeiben visszaadó művek, nem a mély éné; és csak ha a többiektől, sőt a többiekről tudó éntől is elvonatkoztatunk, akkor találjuk meg azt az ént, amelyik kivárta, amíg másokkal voltunk”. Amíg másokkal voltunk: aki másokkal van, az soha nem az igazi én. De ez az én a mély én feladatait készíti elő. Anyagot gyűjt. Hasonlatokra vadászik. Szóképeket és figurákat keres. Ottlik is tudta. Akkor is dolgozik, ha nem.

 

Hogyan vetődik fel a főváros és a vidék, a centrum és a periféria viszonya? Babits egyik visszatérő gondolata jut eszembe, miszerint az övéi sorra megelőzik őt, amíg Szegeden időzik, s nem lehet jelen a Nyugat elindulásánál.

A magyar nemzet szent énekeit áttekintve (Szózat, Himnusz, Nemzeti dal) teljesen világos, hogy a magyar gondolkodás (17. századi alapokon állva) teljesen telített a jammerolás logikájával: bűneink miatt gyúlt harag kebledben, haj. Ennek a jammerolásnak a jegyében áll a centrum és a periféria viszonyának értelmezése is, másutt fogják megmondani a számunkra is követendő, jó irányt: vigyázó szemetek Párizsra vessétek. És hát ebben a jegyben áll a főváros és vidék viszonya is: Budapest, tudjuk, van ott egy szentély, vidéki nem nagyon mehet be, ott őrzik a Kába követ. Ebben a megközelítésben még igazság is vagyon: Babits Mihály Szegeden, Jókai Mór Tardonán vagy Bessenyei György Bakonszegen aligha érezhette magát a világ napsugaras közepén. Dolgozni azonban mégiscsak kell. Ők dolgoztak, és mindenféle jammerolás nélkül hozták létre – jóllehet közvetíthetetlen, ám teljes mértékben sajátos – életművüket. Mindez az irodalom igazsága. Talán jó lenne áthozni erre a valós világra.

 

Mire készül az új esztendőben? Számíthatnak olvasói újabb szépprózai munkára?

Anyagot gyűjtök. Hasonlatokra vadászok. Szóképeket és figurákat keresek. Mondhatnék többet is, de akkor agyon kellene lőnöm a kérdezőt: túl sokat tud.

 

(Kérdezett: Ménesi Gábor)


Főoldal

2017. január 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA