Megkérdeztük

 

T__th_Krisztina_m__retezett.jpg 


 

Megkérdeztük Tóth Krisztinát

 

Most, hogy hét év elteltével, több prózakönyv (novellák, tárcák, regény) után újra verseskötettel (Világadapter) jelentkezett, bizonyára többen kérdezték a vershez való visszatérés okairól. Nyilván hajlamosak vagyunk túlmisztifikálni ezt a kérdést, a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mégis engem is ez foglalkoztat először. Mi vezette vissza a versíráshoz, és miért éppen most tudott ez a kötet létrejönni?

 

Nem visszatértem a versíráshoz, hanem folytattam, illetve soha nem is hagytam abba. Csak keveset írok. Ennek részben alkati, részben technikai okai vannak. Egyszerűen nem tudok elég egyedüllétet kiszakítani magamnak, túl sok civil feladatom van, nehezen tudok elvonulni. Az íráshoz pedig saját idő kell: a vershez is, a prózához is. Az új kötet verseit az utóbbi években írtam, amikor, és ahogy tudtam.

 

A Világadapter könyvtárgyként is igen tetszetős. Közrejátszik ebben az igényes borító, rajta a hegyvonulatok, az égbolt végtelen kéksége, a kecses repülőgéptest s az általa keltett kondenzcsík. Hogyan esett erre a választás?

 

vilagadapter.jpgA borítón Szilágyi Lenke fotója látható. Korábban több kötetem borítójához is (Magas labda, Akvárium) az ő fotóit használta a Magvető Kiadó könyvtervező grafikusa, Pintér József, ezért ezúttal is megkérték, küldjön nekem néhány ötletet. Nagyon szép képeket küldött, de valahogy zártnak és komornak éreztem őket. Írtam egy válaszlevelet, amiben megfogalmaztam, mire vágynék. Hogy szeretnék egy tágasságot és időtlenséget sugalló borítót a levegőég színeivel, a repüléshez, a lebegéshez kapcsolódó asszociációkkal. Már nem emlékszem pontosan, mit is írtam, de Szilágyi Lenke nem csak zseniális fotós, hanem roppant érzékeny ember is. Azonnal ráérzett, mire gondolok, és váratlan váltással küldte ezt, meg néhány hasonló fotót. Rögtön tudtam, hogy megvan a borító, nem érdemes tovább keresni, ez az.

 

A cím ugyancsak azonnal megragadja figyelmünket, s elsőként az átalakító berendezést juttatja eszünkbe. A címadó versben olvassuk: „Figyelem a jövés-menést, / hamvas, barázdált, vagy épp kortalan arcokat, / és sejteni vélem, hogy az utazók közt / ki az, akinek van: ki tudja / bármikor konvertálni a világot, gépeit / ismeretlen szívek lüktetésére kötni…” Honnan jött az ötlet, mely különböző olvasói értelmezéseknek nyithat utat? Hogyan válhat a versalany – s rajta keresztül a költő – maga is világadapterré?

 

Az jó, ha önnek automatikusan a kis, hordozható berendezést juttatja eszébe. Sokan nem tudják, mi az ördög az a világadapter, még olyanok sem, akik egyébként rendszeresen használják utazáskor. Csak annyit sejtenek, hogy valami technikai izé. Nekem azonnal roppant költőinek tűnt ennek a kis szerkezetnek a neve, és természetesen olyasvalaminek hangzott, ami feloldja az idegenséget, és segít kapcsolódnunk a világhoz. Sokszor beszéltem már mindenféle interjúkban arról, hogy én alapvetően szemlélődő alkat vagyok, aki kicsit mindig kívülállóként figyeli az eseményeket. A világadapter tekinthető olyasfajta készüléknek is, ami alkalmas ennek a kívülállásnak átmeneti megszüntetésére. A költészet, a vers is valami ilyesmi, nem?

 

Ahogy megszokhattuk önnél, többnyire mindennapos élethelyzetekből, valamennyiünk számára jól ismert helyszíneken indulnak el a szövegek. Jellemzően mitől függ, mikor kíván megszületni a vers? Milyen élmény, benyomás ragadható meg inkább versben, mint prózában?

 

Hát, ez nehéz kérdés, bármilyen egyszerűnek tűnjék is. Ironikusan mondhatnám, hogy a vers sokszor meg kíván születni, de a pillanat nem alkalmas, aztán később császármetszéssel kell világra rángatni a szöveget, de ez még ennél is bonyolultabb. Nemrég a Győrkőc fesztiválon voltam Győrött, és egyik este, ahogyan hazafelé tartottunk, gólyalábasok menete vonult el mellettünk nagy, vidám csinnadrattával. Állt a tömegben egy műlábas kislány, nyalta a fagyiját és nézte őket. Láttam, hogy ez itt akkor egy vers, de azt is láttam rögtön, hogy megírhatatlan vers. Megírva maga volna a giccs. Prózának meg eleve alkalmatlan, állókép ugyanis, amiben benne rejlik a sztori, de szinte kibonthatatlanul. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a felvillanó lehetőséget, az ajándék pillanatot mindig döntések sorozata követi, és ha az embernek van már valamennyi írásgyakorlata, akkor érzi, hogy kudarcos vállalkozás lesz megírni annak a kislánynak az elképzelt történetét, csak azért, hogy eljusson a történet a talált pillanatig. Felragyog valami, az ember felemeli a témát, aztán tízből nyolcszor el is dobja, mert kiderül, hogy nem tudja beágyazni, nem fog menni. De ha kettő marad, amiből lehet dolgozni, akkor már megérte.

 

Míg előző, Magas labda című kötetét nem tagolta ciklusokra, az új versek négy egységben kaptak helyet. Hogyan állt össze ez a kompozíció?

 

Itt, ennél az anyagnál elég egyértelműen kirajzolódott a ciklusok lehetősége. Egy szűk kötetnél egyébként kockázatos szerintem a tagolás, mert nagyképűsködésnek is tűnhet: örüljön az ember, hogy egyáltalán összejött egy kötetnyi vers. Az időrendnél azonban sokkal evidensebb volt a versek tematikus elrendeződése, nem kellett erőszakot tenni az anyagon ahhoz, hogy ciklusokat rakjak össze. Ennek akkor van értelme, ha az egymás mellé sodródó versek erősítik, értelmezik, árnyalják egymást, ha így többletjelentést kapnak.

 

A harmadik kötetegységben a tanítvány perspektívájából hívja elő a mestereket, köztük Kosztolányit, József Attilát, Weöres Sándort, Kálnoky Lászlót, megidéződik a Bánk bán, az Isteni színjáték, és rám különösen erősen ható versben A vén cigány. Hogyan válnak felhasználhatóvá és saját vers generálójává az irodalomtörténet kimagasló pillanatai és alkotói?

 

Szeretem az átiratokat, mert játékosan, félig-meddig rejtőzködve közölhetek személyes tartalmakat, elkerülve az alanyiságot. És mert bevonhatom ebbe a játékba az olvasót, aki néhány sor után tudja, mire utalok éppen. Valami könnyed cinkosság teremtődik ilyenkor, ami persze nem zárja ki azt, hogy az ember súlyos témákról beszéljen. A kötetnek az a ciklusa talán a legtarkább: teljesen különböző időben született, eltérő regiszterű versek szerepelnek itt, amelyekben az az egyetlen közös, hogy játékba hoznak a hagyományból ismert korábbi szöveget. Egészen könnyed alkalmi darabok is vannak köztük. Nem mondom, hogy nem gondolkodtam ezen. Gondolkodtam, és aztán arra jutottam, hogy legyen így.

 

Az időről elmélkedik a Futamidő című versben, amelyben játékosan reflektál a megírás nehézségeire, az ihlet illékonyságára. Emlékszik, milyen körülmények között született a szóban forgó vers?

 

Igen, emlékszem. Az első sor volt meg, azt mondogattam magamban már napok óta. Fárasztó hetek álltak mögöttem, és egy éjszaka felébredtem, nem hagyott aludni az az egy sor. Szeretem ezt, amikor a vers kiköveteli magának az ébrenlétet, belülről rángat, hogy kelj fel, itt vagyok a közelben. És akkor, túl a fáradtságon, egyszer csak megmutatkozik valami, kezd kirajzolódni a többi sor. Azt hiszem, én a létezésben ezt az állapotot szeretem a leginkább, ezt a félig öntudatlan, mégis koncentrált figyelmet.

 

A kötet meghatározó szólama az idő múlásának rezignált tudomásul vétele, a veszteségek, a hiány megélése. Úgy tűnik számomra, mintha ez a könyv személyesebb lenne a korábbiaknál. Jól érzékelem ezt?

 

Nem tudom, igaza van-e ebben. Ha a korábbi válaszra gondolok például, akkor azt kell mondanom, hogy talán nincs igaza. Mindig is személyes voltam, anélkül, hogy a fizikailag létező esteleges és múlandó személynek, aki ezeket a verseket írja, valaha különösebb jelentőséget tulajdonítottam volna. Az, hogy az életem eseményeinek lenyomata ott van-e a versekben, az csak a felszín, és tulajdonképpen érdektelen, mint egy születési és halálozási dátum. Mert tényleg, mit számít, hogy velem mi esik meg. Csak annyiban érdekes, amennyiben átszűrhető, alapanyaggá transzponálható. És ebben az értelemben például a Hosszúalvó című versemet az egyik legszemélyesebb versemnek gondolom, bár semmi, de semmi köze az alanyi lírához. De legbelül azzal a hanggal vagyok azonos, azzal a testtől eloldott senkié-sem hanggal.

 

(Kérdezett:Ménesi Gábor)

 


Főoldal

2016. július 25.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Lövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatok
Ecsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás ember
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png