Megkérdeztük

 

jenei_gyula_kozepmeret.jpg 

 

Megkérdeztük Jenei Gyulát

 

Március tizenötödikén Magyar Bronz Érdemkeresztben részesültél. Hogyan érintett a díj, van-e számodra jelentősége annak, hogy március tizenötödikén kaptál elismerést?

Meglepett. Nem is igen tudtam, hogy ilyen kitüntetés létezik. Érdekes viszont, mennyi gratulációt kaptam a napokban, s hogy ezek némelyike mennyire műfajszerűen megfogalmazott. Most jöttem rá, hogy létezik ennek egy nagyon erős kultúrája, amit én baromira nem ismerek.

Hogy van-e jelentősége? Nyilván adódnak elismerések, amelyeknek örültem, örülök. Leginkább a Mozgó Világ nívódíjának, egyrészt mert Lator László ítélte nekem, másrészt mert szeretem azt a folyóiratot. De az is jól esik, amikor egyik-másik versem megjelenésekor rám ír valamelyik pályatárs, akit becsülök. Olyankor persze restelkedem is, hogy én meg nem teszem ezt, nem gratulálok, nem dicsérek. Valahogy azt hoztam hazulról, Kunhegyesről, hogy szembedicsérni törleszkedés. Miközben nem. Vagyis nem mindig. Aztán néha én is csak dicsérek, de olyankor sután érzem magam a helyzetben. Mintha hazudnék. Pedig nem.

A kitüntetésekről még annyit, hogy gyakran érdemtelenek kapják, mások pedig nagyon megérdemelnék, mégsem jut nekik soha semmilyen. Vagyis nem feltétlenül a díjazott érdemeiről szól ez az egész, sokkal inkább az adományozó értékrendjéről, jövőbeli elvárásairól, vagy arról, mit lát bele a kitüntetettbe.

A napokban, hogy Pesten jártam, találkoztam egy ismerőssel, aki arról beszélt (panaszkodott, dicsekedett, vagy mindkettő), hogy az utolsó körben húzták ki a József Attila-díjra felterjesztettek listájáról. Nyilván gondolok valamit arról, hogy mikor kik és miért kapnak vagy nem kapnak szakmai díjakat, s igyekszem hozzá semleges képet vágni, de említett az illető valakit, akit talán már nyolcszor vagy kilencszer terjesztettek föl a díjra, ám egyszer sem kapta meg. Akkor arra gondoltam, milyen jó, hogy vidéken élek, s kimaradok a tülekedésből, az irodalmi életből. Ami persze hülyeség, mert másból is kimaradok.    

Hogy március tizenötödike alkalmából? Tök mindegy. Már nem szeretem az ünnepeket. Ezt sem. Ahogy Babits írja: „vak ünnep”. Mindig is az volt, az lesz. Kisajátított. Az pedig, hogy ebben az országban élek, ezt a nyelvet beszélem, ebben a történelemben kínlódok, nekem annyira természetes, hogy kokárdát sem tűzök ennek az igazolására. 

 

 A Szolnokon megjelenő Eső irodalmi folyóiratot szerkeszted. A magyar folyóirat-kultúrában hol helyezed el az Esőt, mennyire életképes? A legtöbb folyóirat kevés pénzből gazdálkodik, milyen lehetőségek, stratégiák jöhetnek számításba egy vidéki lap esetében?

Sokáig az volt a stratégia, hogy jó lapot csinálni, és túlélni a pénztelenséget. Mert mi már akkor is! Már akkor is nagyon kevés pénzből gazdálkodtunk, amikor más szerkesztőségeknek még nem nagyon lehetett okuk panaszra. Most szomorúan látom, ahelyett, hogy kicsit kijjebb kecmeregnénk az anyagiak szorításából, mások is elszegényednek; valami nagyon nincs rendben a folyóiratok, a könyvkiadás és terjesztés környékén. Az érték és lehetőség, utóbbit nevezhetjük támogatásnak, néha köszönőviszonyban sincs. De hát mikor volt? És mi az, hogy érték?

Hogy az Eső hol helyezkedik el a magyar folyóirat-kultúrában, arra annyi válasz lehetséges, ahányan hajlandók ezt végiggondolni. Én olyannak szeretném hinni a lapot, hogy olvasóbarát és értékes szövegeket közöl. Ebbe a mondatba persze bárki beleköthet. Bárki bármilyen mondatba beleköthet. 

 

Vidéki lapként szerinted jelenleg milyen előnyök és hátrányok érik az Esőt?

Annyira vidéken vagyok Szolnokon, hogy fogalmam sincs, másutt, más megyeszékhelyen vagy a fővárosban milyen lenne lapot szerkeszteni. Mennyivel lenne könnyebb vagy nehezebb. Egyébként azt hiszem, ha nehezen is, ha sokára is, Szolnok azért befogadta az Esőt. Megszokták, hogy van. Vásárolni ugyan itt sem vásárolják sokan, de a lapbemutatók ajándékpéldányai, a remittendák azért gazdára találnak. Ha megszűnne, néhányaknak talán hiányozna. A többség persze észre sem venné. De ez természetes, és így is van rendjén.

Az viszont nem természetes, hogy fogalmam sincs, nekem hiányozna-e. Rengeteg munkát, időt fektettem bele. És a feleségem is. Ő a legfontosabb segítőm a lapcsinálásban. 

 

Tavaly jelent meg Munkák, metaforák című, írókkal, költőkkel készült interjúköteted. Miért gondoltad fontosnak, hogy kiadj egy interjúkötetet? A műveken túl kíváncsiak az olvasók az írókra? Mik a tapasztalataid?

Mert a művekre kíváncsiak? Na, jó, ezt tekintsük viccnek! Egyébként te is rengeteg íróinterjút készítesz. Nyilván azokra (erre) is kíváncsiak lesznek néhányan. Amikor újságíróként dolgoztam, egyik szerkesztőm azt harsogta, hogy az olvasók csak a rövid, informatív anyagokat keresik, szeretik a lapokban. Szerintem ez hatalmas félreértés. Hazugság. Az olvasók az olyan írásokra kíváncsiak, amelyekben magukra ismerhetnek. Vagy az ismerőseikre. A saját félelmeikre, mániáikra, örömeikre. Olyan interjúalanyokra kíváncsiak, akikkel azonosulni lehet, egyetérteni vagy vitatkozni. Azokat a beszélgetéseket lapozzák szívesen, amelyekben megütik őket a gondolatok, sorsok, élethelyzetek, emberi kapcsolatok. Akik olvasták ezeket a direkt fecsegősre engedett íróinterjúkat, általában szerették őket.  

 

mintha_ugyanaz.jpgA tavalyi évben a Mintha ugyanaz című, válogatott és új verseidet tartalmazó kötet is megjelent. Egy válogatott kötet fordulópontnak tekinthető az életműben, vagy nem történt több az összegzésnél?

Kevésbé tartom fordulópontnak, mint bármelyik más kötetemet. Esendő, korai kis füzeteim is inkább jelentettek valamiféle határkövet, mint ez. Az ambrooziások, Sütő Csaba András és Szalai Zsolt szorgalmazták ennek a kötetnek az összeállítását, megjelentetését. Mondták, hogy kiadnák a válogatott verseimet. Én meg ráálltam, elfogadván azt az indokot, hogy korábbi köteteim mind más kiadónál jelentek meg, s a legtöbbet igen rosszul terjesztették. S hogy talán érdemes lenne összeszedni, együtt láttatni a verseim javát. Nem bántam meg, örülök a kötetnek, de fordulópontnak nem nevezném.

 

Hogyan tovább, mi foglalkoztat az utóbbi időkben, milyen irodalmi terveid vannak?

Három-négy éve írom az új verseskötetemet. Viszonylag hosszabb, egytömbű szövegekből áll majd, ha lesz időm összerendezni őket, és sikerül kiadót találnom.

Pár éve dédelgetek egy másik kötettervet is, de azokhoz a versekhez még nem kezdtem hozzá. Nagy kihívás. Tologatom, de előbb-utóbb hozzá kell fognom. Érdekes könyv lehetne, ha jó színvonalon sikerül megcsinálnom.  

 

Ayhan Gökhan


 Főoldal

2015. március 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Temesi Ferenc BékéscsabánIdén is átadják a Quasimodo EmlékdíjatÚjra művészeti ösztöndíj-lehetőség a Magyar Művészeti Akadémiánál Szálinger Balázs képviseli Magyarországot a költészet világnapján Rómában
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Aczél Géza: (szino)líraHalmai Tamás: Az egypartú folyóPál Dániel Levente bájolóiMogyorósi László versei
Prózák
Géczi János: Utalólapok Jassó Judit: OmlásNagy-Laczkó Balázs: A mocsárbanKiss Judit Ágnes: Feketemagyar
Kritikák
Az elidegenedés manifesztációiFülszöveg, két szólamra„Én a verstől menekülök” – avagy miért nem sikerülhet ez mégsemAz érthetőség határán - Dezső Kata kötetéről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA