Megkérdeztük Potozky Lászlót
Első köteted, az Áradás méltatásából nem maradt ki az átgondolt szerkesztésmód megemlítése, ami új könyved, a Nappá lett lámpafény esetében fokozottan érvényes. Mennyiben viszonyultál másképp, mondhatni tudatosabban a köt
etkompozíció kialakításához? Hogyan rendezted el a tizenöt novellát a kötet három ciklusában?
Az Áradás kéziratának lezárásakor még nem éreztem magam eléggé érettnek ahhoz, hogy a kötetkompozíció kapcsán konkrét elképzelésem legyen. Teljesen Gáll Attilára, a szerkesztőmre hagyatkoztam, ő döntötte el a sorrendet és azt is, hogy az írások ne legyenek ciklusokba rendezve. A Nappá lett lámpafény felosztásán akkor kezdtem el gondolkodni, amikor eldőlt, mely szövegek fognak belekerülni. Ekkor már magától értetődött, a kiválasztott tizenöt novellának a háromciklusos csoportosítás fekszik a leginkább. Igyekeztem úgy helyezgetni az írásokat, hogy az első ciklusba azok kerüljenek, amelyek némiképp idézik az Áradás világát, aztán a másodiktól kezdődhet az ereszd el a hajamat az abszurd témákkal, míg leghátra az önreflexívebb, mondhatni személyesebb írások kerültek. Tisztában voltam azzal is, hogy a sorrendben pontosan középre akarom helyezni a címadó írást, továbbá a cikluscímek is megvoltak, a ciklusokon belüli sorrend kialakításában viszont nagyon jól fogott Darvasi Ferenc segítsége, nélküle nem alakulhatott volna ki az a szövegegyensúly, amit eredetileg szántam a kötetnek.
A kötet centrumában található címadó novella főhősét, Kornélt egy színházi előadás nézőterén pillantjuk meg, ám csakhamar maga is a produkció, a színjáték résztvevője lesz. Miért vált ez az írás különösen hangsúlyossá az általad elgondolt koncepcióban?
Több okból is. Elsősorban azért, mert egyik nagy kedvencem, Julio Cortázar hatására írtam ezt a novellát, mondhatni ő adta az alapötletet, és én igyekeztem azt a lehető legjobban egyéníteni, hozzátenni a magamét. Továbbá úgy vélem, ez az írás tömöríti leginkább azt, amit ez a kötet mondani akar, hisz a történet elkezdődik a sivár valóságban, átcsap az őrült fantáziavilágba, mindeközben pedig eléggé mélyre merülünk a főszereplő lelki világában is.
A Nappá lett lámpafény – különösen annak első ciklusa – sok szállal kapcsolódik két évvel korábbi bemutatkozó könyvedhez, miközben új sajátosságokat is mutat. Köztük is különösen szembetűnő az abszurd elemek markánsabb jelenléte, amelyek néhány ponton Kafka világát idézték fel számomra. Minek köszönhetően erősödött föl nálad ez a látás- és írásmód?
Egyetlen novelláskötetnek köszönhető az egész: Julio Cortázar Az összefüggő parkok című művéről van szó. Olyannyira rabul ejtett a látásmódja meg az egész kötet mágiája, hogy már olvasás közben elhatároztam, soha többé realizmust, ettől fogva csak az abszurdot nyomatom. Akkoriban fejeztem be az Áradást, és kissé ráuntam arra, hogy szürkét ábrázoljak szürkével. Persze idővel csak visszakanyarodtam önmagamhoz, de akkoriban nagyon élveztem az abszurddal való játszadozást, vagy fél évig nem is írtam olyan szöveget, amiben nem történt valami nagyon elszállt. Ezeknek az írásoknak csak kis hányada került be a kötetbe, nem akartam felborítani az egyensúlyt.
Legtöbb novelládra balladai tömörség, sűrítettség, a jelzésszerű leírásokban, dialógusokban, olykor a kihagyásokban, elhallgatásokban megbúvó drámai feszültség jellemző. Mennyire tudatos ennek alkalmazása?
Eleinte ösztönösen jött, és jó időbe telt, míg tudatosult bennem, hogy ezen technikák alkalmazása jót tesz a szövegeimnek. De sosem igyekszem magamra erőltetni sem a balladai homályt, sem a sűrítettséget, sem egyéb, rám állítólag jellemző dolgokat. Ha a szövegnek szüksége van valamire, és eleget foglalkoznak vele, előbb-utóbb úgyis megkapja az általad említett jelzésszerű leírásokat, vagy épp a kihagyásokat.
Az utolsó novellák az írói léthelyzetre, az írás, a szövegalkotás folyamatára reflektálnak. Az Indiánok tankok ellen című novellában maga a szöveg veszi át az elbeszélői szerepet. Milyen funkciót tölt be ez az irányvonal a kötet terében?
Kicsit talán summázza mindazt (persze rengeteg ferdítéssel és túlzással), amit az írásról tudok és gondolok. Olyan problémákat dolgoztam fel ezekben a szövegekben, melyek nap mint nap foglalkoztatnak engem. És a szerepjátékokat is mindig szerettem, egyszer pedig eszembe jutott, vajon mit gondolhatnak azok a kéziratok, melyeket sok-sok kialvatlan éjszakán át gyúr a szerző, és vajon hogy élik meg azt, ha ennek ellenére egyszer mégiscsak a kukában találják magukat?
Két novelláskötettel a hátad mögött merre indulsz tovább? Esetleg a nagyobb epikai forma felé fordulsz?
Regényt írok jelenleg. Sokféle téma megfordult a fejemben, míg rájöttem, arról kell írnom, amit a legjobban ismerek. És ez nem más, mint a generációm életvitele, gondjai, világfájdalma, továbbá néhány olyan kortárs probléma, melyek engem különösen foglalkoztatnak. Reményeim szerint sikerül visszaadnom a szövegben azt a mozgalmasságot, ami az úgynevezett Facebook-generációra oly jellemző. Szóval rengeteg bulizás meg marhulás lesz a könyvben, de az ezek mögött meghúzódó feszültségeket tartom a legfontosabbnak.
Ménesi Gábor
