Szabados Attila
Mértani közép
Zalán Tibor: A nehéz léptű ember
„Az elmúlt kilenc év lírai összegzését nem lehet egyetlen irányzathoz sem sorolni, az egyes versek is nagyon különböző jegyek egymás mellettiségéből alakulnak ki” – olvashattuk Zalán Tibor előző, A lovak reggelije (2021) című verseskötetének ajánlójában. Mindez legújabb kötetére is igaz.
Mindig felszabadító érzés, ha egy alkotó adott formát csúcsra járat. Felszabadító, mert olvasóként is láthatjuk egy impozáns munka eredményét, egyben a forma nyújtotta – szinte korlátlan – lehetőségeket. Legyen szó akár egy több ezer oldalas nagyregényről, akár egyperces novellákról, jegyzetekről, tárcákról stb., vagy versről. Ez esetben a (felező)szonettről. Zalán Tibor több mint 170 felezőszonettet és „hagyatékverseket” (versek a hagyatékból) tartalmazó kötete, A nehéz léptű ember A kritikáról című felezőszonettjében a kritikust is felszólítja: „Pestises csöndben / megíródik a meztelen király története” – a záró sorokból persze mindez nem egyértelmű, s hogy miért gondolom épp a költészetet, az irodalmat témává tevő verseket a kötet csúcsának, arról később.
Zalán Tibor felezőszonettjeit évek óta olvashatjuk különböző folyóiratokban. A központozás elhagyásával és a mondatkezdő nagybetűk meghagyásával a szerző kettős dinamikát hoz létre: a szövegek áradnak, egyben meg-megállítja őket. Több felől közelíthetünk a robosztus anyaghoz – érdemes leírni a felezőszonettek működési elvét. A szonett tizennégy során s a tizennégy szótagból álló sorokon kívül nincs más szabályos formai megkötés – például nincsenek sorvégi rímek, legfeljebb belső összecsengések. A szonettek a szöveg – mértani – közepénél strófát váltanak, a kétszer hét sorból álló versszakok egymás tükrei. Az első versszak általában megfogalmaz egy tételt, állítást vagy kérdést („A felejtésnek nincs szándéka ha van akkor túl / lép a megbocsáthatón” – Amikor a rákok), amely megadja a szonett alapját, a legváltozatosabb témákban. Találkozhatunk filozofikus versekkel, tájleírásokkal, helyzetekkel, portrékkal, hommage versekkel, gyászdarabokkal („A halott tüllfátyol alatt feküdt” – Piros kockás ing). Minden más gondolati egység ezekhez a kiindulópontokhoz kapcsolódik. További fontos elem, hogy minden mondat-gondolat kétszer, vagy ugyanabban a formában, vagy egy-egy variánsként jelenik meg. A mondat és a gondolat szétválaszthatatlanságára, nyelv és nyelvi elem, jelölő és jelölt stb. egységére, egyben esetlegességére is felhívják a figyelmet Zalán felezőszonettjei: „A fürdőszobában még évekig ott maradt a / fekete por (…) // A fürdőszobában évekig sötét illatok” – írja a Fekete por című versben. A kiindulópont és a zárlat között eltelő versidő maximálisan kihasznált; olyan, mintha a vers önmagába hajolna vissza, az utolsó pillanatban mégis elcsúszik, s így nem teljesen szabályos, nem teljesen kerek. A „kerektelenség”, kvázi-szabályosság, a verseket formailag jellemző hiányalakzatok teszik igazán izgalmassá a kötetet. Első ránézésre tökéletes, tüchtig szonettekkel áll szemben az olvasó, de amint elmélyed bennük, felfedezheti a szabálytalanság termékenységét.
A felezőszonettek tehát „félúton” feleződnek el, ebben egyszerre érezhető „a külső kéz” suhintása, s az, hogy ez így logikus. A tengelyvonal meghúzása teremt lehetőséget a visszatükrözésre, variánsteremtésre. Ilyen értelemben a szövegek gondolatritmusa sem értelmezhető automatikus mechanizmusként, sokkal inkább egyfajta „egyet előre, kettőt hátra” lépéssorozatként – épp ezért nem válik unalmassá sem. A felezés gesztusában a külső erő és a belső szükségesség is megmutatkozik; mondhatni, Zalán felezőszonettjei a shakespeare-i és a petrarcai szonettek különös hibridjei. A hangsúly nem a zárlaton és nem a tercinák fordulatánál van, hanem a felezőponton. Itt történik a „misztikus fordulat”, összeér és szétválik a két strófa, levegőt kap a szövegtest. A felezés lényegét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A sűrű versszövet, a sokszor ziláló, központozás nélküli versmondatok megkövetelik ezt a „szelepet”, hogy az egész vers új erőre kapjon. Ráadásul az egymásra kapcsolódó versmondatok izgalmas (félre)olvasási eseteket eredményeznek („Róla beszélnek de nem érti Inkább tűnődik / azon mikor érdekelte utoljára az hogy / ki mit gondol róla” – Pódiumon).
A tengelyen levést, a folyamatos átfordulást (egyik strófából a másikba, egyik versmondatból a másikba) a kötet elé választott egyik idézet is felerősíti: „Úgy tűnik, bárkik legyünk, bármikor és bárhol éljünk is, az életünk átjárók között zajlik.” (Suzuki Tadashi, fordította: Jámbor József). A beszélő pozíciója vállaltan ambivalens: egyszerre személyes, ugyanakkor érezhető az ellenállás is, ahogy a lírai én igyekszik mégis felülről szemlélni mindent, mindennek az ironikus-cinikus élét veszi elő, mégsem rejti el a lényeget. „Mit mond S mi a véleménye / Így hát még keserűség sem volt benne amikor / rájött hogy már ő maga sem érdekes magának” – írja a Pódiumon című versben. A spleen és a sztoikus magatartás keveredik („Hirtelen öregedett meg Nem napról napra mint / a boldog ember Egyszerre őszült meg akár a / boldogtalan istenek” – Szél a teraszon); az idézetek ezáltal – a kötet egészét figyelembe véve – a saját életmű értékeléseként is olvashatók. A felezőszonettek nagyrészt egy harmadik felet (ő) jelölnek meg, ami a verseket több irányba nyitja: érthető a lírai énre, mely ezáltal is távol kerül saját szüzséjétől, így pontosabb, radikálisabb képet ad; másrészt, még ha nincs is megjelölve, kinek ajánlja a szerző a verset, vagy nincs egyéb referencia, akkor is körvonalazódik egy független megszólított.
A variáció, téma és variáció tárgykörében több előkép is eszünkbe juthat. Az egyik Weöres Sándor költészete (pl. Téma és variációk), a kombinatorikus versszervezés maximális kihasználása. Fontos azonban megjegyezni, hogy Zalán Tibort nem e virtuozitás vezérli, ez „csak vele jár”. Az ismétlés-variálás szerves szerkezeti jellemző, ugyanakkor önmeggyőzés, önigazolás, mantra is. Zalán nem mutat meg minden lehetséges nyelvi kombinációt, csak a számára fontosakat, revelatívakat: „A semmi közelít Ezt / régen másra értette és kevéssé volt akkor / így ez romantikus” (…) „Régen is inkább a semmi felé közelített s nem a / semmi közelített felé” – Kék zongora (kiemelés – „A semmi közelít” – az eredetiben). Másrészről eszünkbe juthat a rondó refrénes forma: az első sor szavai a szöveg közepén és végén megismétlődnek. Ez Zalánnál a variánsok által is teljesül. A másik a pantum, egy távol-keleti eredetű versforma (lásd: Arany János: Bor vitéz), melyben minden sor kétszer szerepel. A felezőszonettek magával ragadó tulajdonsága, ahogy lebontja a határt forma és nem-forma, kötött és nem kötött között, ezáltal nem próbál meg steril határokat képezni, elkerüli az esszencializmust, mégis képes árnyalt, határozott állásfoglalásra. Egyszerre szabad és kötött, ugyanúgy fontos a zeneiség, mint a mintázat és a randomitás, az organikus és a mesterséges: „Táncolni kell A zene majd megjön valahonnan” – írja a Zorba című versben.
Mit bír el a felezőszonett formája? Több mint 170 versben elég sok mindent. Szinte mindent. A kötet ezen, mennyiségileg is hangsúlyosabb felét (felezőszonettek) a szerző különböző négysoros snittekkel tagolta, melyek maguk is kitesznek egy önálló verset: „A kabócák megismerték A tenger hallgatott / Itt vagyok dadogta Csak zavarnak a hajnalok / még És a túl magas ég S a túl fényes csillagok / Túl Kornati Egy halott emléke is ideért”. A variációk ezeknél is fontosak, később a „halott” motívuma így tér vissza, megnyitva egy új ciklust: „Egy halott emléke lesz aki rég erre kószált”. A halál, az elmúlás gondolata általánosan is visszatér a felezőszonettekben: „Mert aki meghal arra haragszunk” – Egy s más a halottról. Az elmúlásról való erős gondolkodás jól illeszkedik a cinikus-ironikus-sztoikus közlésmódhoz; megfér egymás mellett a fennkölt és a profán, gyakran élőbeszédszerű szöveghelyekkel, durva kifejezésekkel is találkozhatunk. A filozófiát, gondolati költészetet előtérbe helyező versek (ezek inkább a felezőszonett-egység első felében találhatók, ilyen például a Szomorú rinocéroszok vagy a Labirintus) mellett megférnek a közélettel, az irodalmi közeggel foglalkozó versek is. Ennek egyik kiteljesedése, csúcspontja az a 4-5 versből álló rész, amelyben Zalán a kritikáról, a versírásról értekezik.
A nehéz léptű ember cím ezt a nagy témaívet is lefedi. Rövid formába öntött súlyos, örvénylő témák. Nem mehetünk el azonban amellett, hogy a kötet egy – jelentősen – kisebb része „versek a hagyatékból” címen egyéb, korábban nem közölt írásokat tartalmaz, melyek elé Gyenge Zoltán esszéisztikus „előszava” került, amely kiemeli, hogy a legfontosabb elsősorban a szöveg: „A szerző maga, törődjünk bele, teljesen lényegtelen.” Számos alkalmi verset, önreflektív szöveget olvashatunk ezek között, s az a gesztus, hogy Zalán ezeket „hagyatéknak” tekinti, nemcsak e ciklust, hanem egész életművét hagyatékolja. A felezőszonettek után a hagyatékversekkel válik az anyag igazi életműkötetté, abban az értelemben, hogy Zalán költészetének nagyívű teljesítménye – persze fontos megjegyezni, hogy a felezőszonettek önmagában is teljes értékűek, sőt. Ha kötetkompozícióként tekintünk az anyagra, persze kompaktabb lenne „csupán” a felezőszonetteket tekinteni, a „versek a hagyatékból” szövegeivel a kötet azonban lekerekedik, lelassul – az életmű pedig a végéhez ér?
Kortárs Kiadó, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
