Kritikák

 

Muth___gota_Gizella_bor__t__.jpg 

 

Muth Ágota Gizella

 

„Túl sok vagyok”

Rőhrig Eszter: Nem leszek elérhető, soha többé

 

„Túl sok vagyok” – idézi a fiatal költőnő, Louise Colet a (férfi) kritikusok véleményét első verseskötetéről, a Dél virágairól, amellyel 1836-ban meg akarta hódítani Párizst. Túl soknak tartották „indulatban, érzésben, temperamentumban.” Ám ezt nem is vehette rossz néven, hiszen valóban ilyen volt, és e tulajdonságokkal feltűnő szépség párosult, amit ki is használt céljai megvalósítására.

Büszkén állította e bibliai idézettel: „Vagyok, aki vagyok.”

Az említett verseskötetet nem kisebb íróhoz vitte, mint Chateaubriand, akinek dicsérő sorai megnyitották előtte Párizs irodalmi szalonjait, elsőként Madame Récamier-ét. Innen már egyenes út vezetett a költői hírnév és a botrányokkal tarkított irodalmi karrier felé. A romantika fénykorában vagyunk, Victor Hugo, Prosper Mérimée, Alfred de Musset, Alphonse de Lamartine Párizsában. E hírességek megfordultak később Colet saját szalonjában is.

A provence-i Aix-ből származó Louise Révoil, férje után Madame Colet a francia főváros egyik leghíresebb szépasszonya lett, aki vonzó megjelenésével jobban elbűvölte az irodalmi élet nagyjait, mint alkotásaival. Párizsban érintette meg az életre szóló szerelem is, a nála tizenegy évvel fiatalabb kezdő író, Gustave Flaubert személyében 1846-ban, amikor Colet már népszerű költő, két költeménye (Versailles múzeuma, Molière emlékműve) akadémiai díjat nyert. Kettejük viharos kapcsolata bontakozik ki Rőhrig Eszter életrajzi regényében, Louise Colet fiktív memoárja formájában. Már a műfaj is érdekes és merész vállalkozás, hiszen a költőnő emlékiratai megsemmisültek, csak Flaubert hozzá írt leveleiből és saját fantáziájából építkezhetett a könyv alkotója.

Colet „memoárját” két párhuzamosan futó szálra fűzi fel az írónő: az egyik a szerelmi viszonya Gustave Flaubert-rel, a másik pedig a nőírók, köztük hősnőnk helyzete a 19. század első felében. Colet és Flaubert az irodalomtörténet össze nem illő párjai közé tartoznak. Mentalitásuk, alkotói módszerük, életvitelük merőben ellentétes, ami sok összetűzés forrása is.

Louise Colet feltűnő jelenség, aki tudatában van szépségének és költői tehetségének. Bátran, sőt merészen építi fel irodalmi karrierjét, és a siker érdekében minden eszközt bevet. Igazi romantikus alkat: szenvedélyes, kirobbanó életkedvű, lobbanékony, színes egyéniség, érzelmei irányítják, a szerelemben türelmetlen és mohó. Erotikus kisugárzása alól Flaubert sokáig nem tud szabadulni. Szereti a szépet, és bármiben meg is találja, legyen az ruha, ékszer, egy gyönyörű táj vagy apró virág. Versei is túlcsordulóan szépek, túldíszítettek, nem ritkán erotikus töltetűek. Könnyen és gyorsan alkot, nem javítgat. Társasági lény, szeret a középpontban lenni.

Gustave Flaubert – aki, ki tudja, miért, Geraldként mutatkozik be Colet-nek – inkább a szellem embere. Első látásra elbűvöli Colet szépsége, odaadása, és rabja lesz az általa eddig ismeretlen érzésnek, saját érzéki vágyának. Ő is vidéki, a normandiai Rouenból érkezik Párizsba, a vidék egyhangúságából a nagyváros nyüzsgésébe. Titkolt betegsége, az epilepszia később elhatalmasodik rajta, és megkeseríti az életét. Töprengő, javítgató író, aki csak a falusi magányban képes alkotni. A romantika távol áll tőle, abszolút realista, aki tényszerűen, sőt szenvtelenül ír. Szűkszavú, egyszerű ember, Colet neki is „sok”, de nehezen tud szabadulni a bűvköréből.

Kapcsolatuk örökös hullámhegy és hullámvölgy, szenvedélyes együttlétek és botrányos szakítások jellemzik. Colet a szerelmet, Flaubert az írói munkát becsüli többre. Sokallja kedvese túláradó szeretetét és birtoklási vágyát, amelynek nyolc év után végül egy kegyetlen mondattal vet véget levelében: „… a maga számára nem leszek elérhető, soha többé.”

A szerelem mellett bizonyos munkakapcsolat is kialakul köztük. Flaubert igyekszik lefékezni Colet romantikus túlzásait és díszítéseit a verseiben, Colet pedig praktikus tanácsokkal segíti őt a Bovaryné írása közben. Szinte magáénak érzi Emma alakját, miközben öltözékét, viselkedését alakítja. Mire a könyv elkészül, Colet mögött már több verseskötet, akadémiai díjak, egyéb írások és két „botránykönyv” is sorakozik, amelyeket Flaubert (Egy katona története, 1856) és az őt követő szerető, Musset (Ő, kortárs regény, 1858) bosszantására írt a szakítások után, mert szavai szerint: igazságot akart szolgáltatni magának.

Az érzelmi viharok közepette bepillantást nyerünk a korabeli irodalmi életbe is, amelyről Colet így fogalmazza meg lesújtó véleményét: „ A férfiak uralta irodalmi életben kizárólag a sor végére kerülök… A saját jogon nyilvánosság elé álló nő ma a külsejével, extrém allűrjeivel, mindegy, hogy mivel, csak valami feltűnővel hívhatja fel magára a figyelmet, de kizárólag mint élvezetforrás, múzsa, modell.” Ebben a keserű megállapításban van igazság, hiszen a munkából élő nő nem volt jellemző abban a korban. A 19. századi író- vagy költőnők általában nemesi származású vagy jómódú családok lányai voltak, az írás nem volt számukra egzisztenciális kérdés. Elég, ha az angol Brontë nővérekre, vagy a német Annette von Droste-Hülshoffra, Bettina Brentano von Arnimra gondolunk. A férfi íróknak sem jelentett kenyérkeresetet az irodalom. Colet viszont többször hangsúlyozza, hogy az írásból él, senkinek sem a kitartottja, bár elég nehéz elhinni, hogy egyéb anyagi segítség nélkül előkelő életszínvonalat tudott volna magának biztosítani.

Könyvében Rőhrig Eszter megkísérli a viharos életű költő- és írónő alakját saját emlékirata írása közben bemutatni. A keretes én-elbeszélés Colet idős korában, Olaszországban kezdődik, ide is tér vissza, és halálával Párizsban zárul. A törzsanyag fiatal éveit, szerelmeit, utazásait követi, és az élmények hatására született, vagy pénzzavarban írt műveibe ad egy-két mondatos bepillantást. A fiktív életrajzban nem annyira a költő, sokkal inkább a szerelmes, majd önérzetében megbántott, csalódott nő áll a középpontban. Ebből a nézőpontból értelmezve a történet már nemcsak Colet-ről és Flaubert-ről szól, hanem tágabb értelemben a férfi és nő kapcsolatáról, testi vágytól túlfűtött szerelméről, szakításról, és a szakítás feldolgozásának fázisairól női szemmel. Így a hangsúly az érzelmi életen, a lélekábrázoláson van, és erotikus epizódoktól sem mentes. A csalódás érzése elől Colet Itáliába menekül, és utazásai során Ischia, Capri, San Remo, Nizza megannyi jó és néhány rossz élménnyel is gazdagítja. A természeti képek, tájak, emberek mind felhoznak benne valamilyen emlékfoszlányt Flaubert-rel való kapcsolatáról és a számára megalázó befejezésről. A Capriban időző Colet részvétet érez az ókori hetérák és a sziget kurtizánjai iránt, akiket a „Halálszikláról” dobtak a tengerbe, és feleleveníti Szalambó legendáját, aki szerelme kínhalálába pusztult bele. A két történetben szintén megalázott nőkről van szó, noha ellentétes előjellel. A heves vérmérsékletű, hirtelen haragú Colet idővel fokozatosan lehiggad, tűnődővé és szemlélődővé válik, sokat gondol saját halálára és a halála utáni időre. A helyzet megváltozik, időközben Flaubert híresebbé vált, ő pedig csaknem feledésbe merült.

A másik lelki trauma az öregedés folyamata, amely egy szép nő számára különösen keserves, de Colet nem panaszkodik, csak megjegyzi, hogy meghízott, teste elnehezült, új ruhát kell varratnia. Időskorában is próbálja megőrizni nőiességét. Egy régen áhított kagylóselyem sál megszerzése gyermeki örömmel tölti el.

Kedvenc Itáliájából Párizsba visszatérve a régi világ karikatúrájának tartja magát, mégsem idegen tőle a megújuló város és az új életérzés. A Bizet Carmenjében megjelenő modern nőideállal, a szabadon élő, férfiakra és kötöttségekre fütyülő cigány lánnyal lelki rokonságot érez.

Rőhrig Eszter stílusával, nyelvezetével, tobzódó táj- és miliőábrázolásával visszaviszi az olvasót a romantika korába. A kötet olvasása közben sok érdekességet megtudunk a korabeli párizsi művészvilág híres személyiségeiről, és nem mindig tiszteletre méltó életükről is. Megjelenik előttünk a 19. századi Párizs, a régi Montmartre és a nevezetesebb épületek. Colet itáliai utazásainak vizuális ábrázolása, az olasz táj szépségének aprólékos leírása elvarázsolja az olvasót. Az írónő szimpátiája hősnője iránt végig érződik, egészen beleéli magát a helyzetébe. Művelt, olvasott és nyelveket beszélő asszonynak ábrázolja, aki nemcsak a divat legapróbb részleteiben jártas, hanem a botanika kiváló ismerője is, mindenre nyitott, érzékeny, segítőkész. Irodalmi tevékenysége sokrétű, a költészet mellett útirajzokat, regényeket, tudósításokat is ír. Nagy kár, hogy az irodalomtörténet inkább Flaubert múzsájaként és botrányhősnőként tartja számon, mint alkotóként. Érdemes lenne irodalmi munkásságát is újra felfedezni és megismerni.

Ennek elősegítésére jót tett volna a könyvnek egy elő- vagy utószó, amelyben Rőhrig Eszter, mint a francia irodalom jó ismerője, részletesebben taglalta volna Louise Colet főbb műveit, hiszen a fiktív memoár valós alkotói nevet takar. Igaz, hogy magyar fordítás nem jelent meg írásaiból, de talán ez a kötet felkelti az érdeklődést a francia romantika e sokoldalú, különc költőnője iránt.

 

 

Napkút Kiadó, Budapest, 2022.

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.


Főoldal

2023. július 20.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png