Kritikák

 

Buday_B__lint_bor__t__.jpg 

 

Buday Bálint

 

Mátrix újratöltve

 Regős Mátyás: Lóri és a kihalt állatok

 

A „Regényes természet” tematikus ifjúsági regénypályázaton első díjat nyert, Lóri és a kihalt állatok című alkotása felkavaró olvasmány, és itt nem, illetve nem elsősorban a könyv úgynevezett üzenetére gondolok, hiszen ahhoz képest, ami a csapból is folyik, nem igazán mond újat a regény főszereplő-narrátora, Lóri sem, amikor így hívja fel osztálytársai figyelmét a közelgő világégésre: „Aki szereti a katasztrófafilmeket, sokat spórolhat a mozijegyen, pár év, és elég lesz az ablakon kinéznie.” Noha a szituáció, melyben ez az kijelentés elhangzik Lóri szájából, bizonyos szempontból a regény egyik csúcspontjának is tekinthető, személyesen nekem azért is érdekes, mert a kiselőadást hallgató osztály reakciója azt az élményt is pontosan tükrözi, amit a regény elolvasása (belőlem) kivált(ott): „Az osztálytársaim megtapsoltak, volt, aki füttyentett is a végén…” Ugyan a narrátor pozíciójából adódóan az osztálytársak érzéseiről nem tájékoztat(hat)ja az olvasót, megkockáztatom, hogy Lóri előadásának nem az üzenete volt az, ami ezt az ovációt kiváltotta, hiszen arra – ha a hallgatók valóban átérezték volna a klímaváltozás következményeinek súlyosságát – az egyetlen adekvát válasz a letargikus néma csend lett volna. Valószínűbb, hogy Lóri inkább a jóslat stílusos tálalásának köszönhette ezt a fogadtatást.

A Lóri és a kihalt állatok ereje tehát egyfelől az olvasót könnyen magával ragadó beszédmódjában, másfelől pedig a szöveg sokrétű poétikai felépítettségében rejlik. Ahogy Regős Tiki című első regényében (de érdekes összecsengések fedezhetőek fel akár a szerző első verseskötete, a Patyik Fedon életével összeolvasva is), itt is egy traumatizált, az osztályközösségbe nehezen illeszkedő, ugyanakkor meglehetősen fejlett (ön)reflexiós képességekkel rendelkező kiskamasz fiú a szöveg elbeszélője. A két kisregény közötti rokonság emellett a szövegek hasonló eljárásaiban is tetten érhető. Míg Erdős Vili (Tiki) a Kenéz tanár úr által „büntetőfeladatként” adott fogalmazások által dolgozza fel barátjának elvesztését, addig a Lóri… esetében a cselekménybe ékelődő álmok segítik a főszereplő-narrátort a személyiségfejlődésben. Ugyanakkor míg a Tiki esetében a halál kimondása mint a traumafeldolgozás első lépése voltaképpen pozitív kicsengésűvé teszi a regény befejezését, addig a Lóri… esetében ez a fajta feloldozás inkább csak látszólagos. Noha a főhős gyógyulásával, a Pannival való bontakozó szerelemmel és a zárkózott fiú osztály előtt sikert arató performanszával Regős a kiindulóponthoz képest egy épp pozitív periódusban zárja rövidre Lóri történetét, a főhős/elbeszélő permanens hőemelkedéssel járó betegsége és a globális felmelegedés elkerülhetetlen következményei között tetten érhető allegorikus összecsengés nyomasztóan sötéten vetül rá Lóri tavaszi „újjászületésére”. Alig oldódik meg valami, holott trauma akad bőven. Lórinak – barátai nemigen lévén – a kedvenc időtöltése, hogy kihalt állatokról olvas, ennélfogva kortársaihoz képest jóval tájékozottabb a klímaváltozást illetően is. Ugyan érezhetően szorong is emiatt, részben talán ennek is tudható be, hogy az álmaiban megjelenő kihalt állatok minduntalan az emberiség kollektív felelősségéről beszélnek saját kihalásuk vonatkozásában, a regény tétje mégsem az, hogy hogyan válik egy a biológia iránt érdeklődő, visszahúzódó kiskamasz Greta Thunberggé. Ebből a szempontból fontos szerepe van annak, hogy Lóri nem önként, hanem a biológia tanárnő kérésére vállalta a kiselőadást, melynek keretében az írás elején idézett részlet elhangzott, és ha már elvállalta, nem azért készült fel rá alaposan, mert bármiről meg akarta volna győzni osztálytársait, motivációja sokkal prózaibb: „Panni előtt nem éghetek le.” A klímaváltozásból következő világvége-tudat ilyen értelemben tehát éppúgy inkább csak díszlete, megváltoztathatatlan körülménye Lóri életének, ahogy édesanyja halála is: feldolgozhatatlan, együtt kell élni vele. Ha tehát trauma- vagy fejlődésregényként akarjuk olvasni a Lóri…-t, ezeknél jóval absztraktabb dolgot kell keresnünk, ha egy kevésbé öncélú választ akarunk kapni arra a kérdésre, hogy miért ettől eddig tart ez a szöveg, mint hogy egy tanévet ölel fel a cselekmény, ami véletlenül éppen egybeesik Lóri megbetegedése és gyógyulása között eltelt idővel. Vagyis honnan hova akar eljutni a Lóri és a kihalt állatok? Hogyan lesz Edmondanteszből Montekrisztó?

Az, hogy a két egér Lóri életébe való bekerülése keretezi a történetet, azon túl, hogy a rend helyreáll azzal, hogy az első fejezetben elpusztult egér helyett családja egy új, immár nem „rendhagyó viselkedésű” egérrel lepi meg, egyéb konzekvenciákkal is jár. A betegeskedés következtében a tanév jelentős részét otthon töltő Lóri édesapja alig van jelen életében, mert folyton dolgoznia kell, hogy el tudja tartani három gyerekét. Miki (Lóri bátyja) teljes erőbedobással azon dolgozik, hogy tönkretegye saját életére vonatkozó kilátásait, Éva (nővére) pedig, noha igyekszik betölteni Lóri számára az anyaszerepet, az egyetem és a házimunka erejének nagy részét felemésztik. Lórinak Edmondanteszhez fűződő barátsága saját „rendhagyó viselkedésének” az egérben való visszatükröződése mellett tehát elsősorban abban áll, hogy úgy érzi, az egér odafigyel rá, meghallgatja. Azután, hogy az egér elpusztul, Lórinak nem marad barátja. Pontosabban marad egy: az olvasó. Regős ugyanis jól láthatóan mindent megtesz azért, hogy már az első oldalakon elnyerje az olvasó együttérzését Lóri számára. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Lóri fent említett tulajdonságaival eleve számot tarthat a szimpátiánkra, de azzal, hogy az Edmondantesszel való mély barátságát bemutató első fejezetben önmagát idézve felsorolja mindazokat a dolgokat, melyeket csak és kizárólag Edmondantesznek árult el, az olvasó tulajdonképpen akarva-akaratlanul is belekényszerül az egéréhez hasonló bizalmi szerepbe, akinek a halálát követően ő marad az egyetlen, aki tényleg figyel rá. Aki meghallja azt is, amikor Lóri magában beszél, illetve lehetősége van arra is, hogy – szemben Évával, aki, amikor Lóri elmeséli neki álmait, sokkal inkább saját traumáit vetíti beléjük – Lóri álmait Lóri életére vonatkoztatva értelmezze.

Álmaiban Lóri az „emberi tevékenység” következtében kihalt állatok egy-egy példányával beszélget, akik elbeszélik neki kihalásuk történetét, majd – az utolsó álom kivételével – hirtelen eltűnnek. A séma tehát szituatívan és tartalmilag is kötött, az álmok között eltérés csak a beszélő felek egymáshoz való viszonyában érhető tetten. Egyfelől abban, hogy Lóri álomról álomra egyre jobb megítélésnek örvend a kihalt állatok részéről, másfelől – az előbbitől nem függetlenül – abban, hogy ki áll a figyelem középpontjában. Ha az álmokat egymás mellé tesszük, szembetűnő, hogy Lórinak nemcsak a tudása egyre több az adott állatról (a Holdkarmúnak még a faját sem tudja belőni, míg a Smilodon populatorral már vitába is száll kihalásának okait illetően), de egyre magabiztosabbá és reflexívebbé is válik (tudja például, hogy álmodik), míg az utolsó álomra (Bozótpatkány és a tenger) egészen átveszi a főszerepet. Itt már sokkal inkább ő van a figyelem középpontjában, ami nyilvánvalóan nem független attól sem, hogy ez az álom az arcüreggyulladásból való felépülése, pontosabban a műtét utáni éjszakára esik. Lóri tehát nemcsak fizikailag gyógyul meg, hanem a Bozótpatkány segítségével megtanul önmagára, befelé figyelni, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy immár nincs szüksége az olvasó figyelmére.

Végül érdemes szót ejteni Lóri betegsége és a klímaváltozás egész regényen végigfutó allegorikus párhuzamáról, mert bár a regény zárlata meglehetősen pozitív végkicsengésű (gyógyulás, visszatérés az iskolába, beszélgetés Pannival, sikert arató kiselőadás, új egér, tavasz), ez az, ami meggátol abban, hogy felhőtlenül örülni tudjunk Lóri sikereinek. A Lóri teste és a bolygó állapota közötti párhuzam már a regény elején megképződik a láz és a globális felmelegedés egymásra írásával, aminek következtében az álmokban megjelenő kihalt állatok állításaival összhangban egyre erősödik az olvasóban az az érzés, hogy ami Lórinak a betegség, az a bolygónak az ember. Lényegében tehát nem állít mást, mint amit a Mátrix Smith ügynöke is mond Morpheusnak: „Szeretném megosztani Önnel, mire jöttem rá az ittlétem során. Akkor döbbentem rá, amikor osztályozni próbáltam a faját. Ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová, és addig szaporodnak, míg fel nem élik mind a természeti erőforrásokat, és azután csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, mely ugyanígy viselkedik. Tudja, melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása.” Az, hogy Lóri arcüregleszívása közben a csövön keresztül a tálba csordogáló vérrel keveredő váladékról a gleccserek és a sarkvidéki jégmezők olvadására asszociál, még inkább megerősíti azt az olvasatot, hogy az ember kihalásával fenyegető klímaváltozás voltaképpen nem más, mint a Föld mint élő szervezet immunreakciója az „emberi tevékenység” okozta károk begyógyítására. Ez a képzet pedig a regény zárlatára is rányomja a bélyegét, mert noha Lórinak – a Mátrix Neojához hasonlóan – sikerül felszabadítania elméjét, ennek csupán individuálisan van jelentősége, Lóri ettől még nem válik az emberiség megmentőjévé. Nem oldja fel ezt a konfliktust: Lóri ugyan saját személyes csatáját még megnyerte, de az emberiség a háborút már elvesztette.

Ebből következően a regény műfaji besorolása is kérdéseket vethet fel, amennyiben egy ifjúsági regénnyel kapcsolatban talán nem jogtalan egy olyan elvárás, hogy felmutasson valamiféle megküzdési stratégiát azokkal a témákkal kapcsolatban, melyeket felvet, miközben vannak olyan kissé didaktikus futamok is a szövegben, melyekre leginkább épp ez a műfaji besorolás szolgálhat mentségül, gondolok itt például a Holdkarmú által előadott ballada felesleges lefordítására. Ezzel együtt is a Lóri és a kihalt állatok jól átgondolt, egy kiskamasz nemi éréséből fakadó szorongásait hitelesen ábrázoló, komplex és kompakt, magával ragadó kisregény.

 

Megjelent a Bárka 2023/1-es számában. 


Főoldal

2023. március 16.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png