Pál-Lukács Zsófia

 

Utak, nem művek?

Magyar irodalmi művek 1956–2016

 

Minden komplex irodalomtörténeti munka megújulást hoz az irodalomba. Többszörösen igaz ez az állítás a 2018-ban Falusi Márton által kezdeményezett és Pécsi Györgyivel közösen vezetett, napjainkig frissülő tartalmakat ismertető kutatási projektre (!), melynek eredményeképpen 2021-ben megjelent a Magyar irodalmi művek 1956–2016 című lexikon a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének lexikonprogramja keretében (a műfaji kérdéseket a későbbiekben tárgyalni fogjuk). A kötet kiadását több évig tartó kutatómunka előzte meg, melyben egy tizenegy tagú szerkesztőbizottság: Elek Tibor, Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Nagy Gábor, Papp Endre, Smid Róbert, Sturm László, Szörényi László, Toldi Éva, Tóth László, Vasy Géza, és ötvenkét szócikkíró vett részt (a kutatás eredményei ingyenesen elérhetőek az interneten).

A kötet elején található névsor révén tehát, mielőtt az irodalmi alkotások értelmező bemutatásával foglalkoznánk, a jelenkori irodalmi élet meghatározó képviselőivel találkozhatunk, akik neves irodalomtudósok, egyetemi oktatók, kritikusok, szerkesztők, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia és a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai, a Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. oktatói és mentorai. De különböző sajtóorgánumoktól is érkeznek szócikkszerzők, például Bence Erika az újvidéki Létünk folyóirat szerkesztőjeként vagy Demeter Zsuzsa a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztőjeként. Emellett több eszmetörténettel, filozófiával foglalkozó alkotó szerepel a névsorban. A szócikkírók nagy száma és az általuk képviselt irodalmi szemlélet meghatározza az olvasást, amellett, hogy esetenként kérdéseket generál: mivel a lexikon igen összetett szempontrendszer szerint áll össze, a hozzá kapcsolódó kritikusi, recepcióesztétikai szempontok is sokrétűek lehetnek. Miként Odorics Ferenc a Kontruktivista irodalomtörténet-írás nem-konzervatív keretben című tanulmányában fogalmaz: „Az irodalomtörténet mindig elméleti felvetésekkel jár”.[1]

Tekintsük kiindulópontnak mindenekelőtt azt, hogy a kötet egységes és érvényes szöveguniverzumot hoz létre, amely már most több szempontból a magyar irodalom megkerülhetetlen alapművének tekinthető. Egyrészt ez idáig nem jelent meg a jelölt korszak irodalmát ilyen részletességgel átfogó munka, „kézikönyv”, amely hatvanegy év jelentős irodalmi alkotásait mutatja be háromszázharminchárom szerző hatszázötvenöt kötetét ismertetve – áttekinthetően, érthetően, az irodalmi beszédmód árnyalt alkalmazása révén. Másrészt ilyen irodalomtörténettel sem találkozhattunk korábban: a Magyar irodalmi művek nem egy szerző vagy társszerkesztő által megírt irodalomtörténet, hanem szemléletét és szerzőit illetően is összmagyar, Kárpát-medencei. „Egységes nemzeti irodalomban gondolkodunk”, olvashatjuk az Előszóban. Hogy pontosan milyen szempontok alapján mondhatjuk a vállalkozást kivételesnek, grandiózusnak és rendhagyónak, már ezt a kérdést is csak további kérdésekkel lehet körülírni, melyek megválaszolása majdhogynem szétfeszíti a kritikaírás kereteit. Elsősorban, műfajilag behatárolja a kötetet a megjelenés fentiekben jelölt kontextusa (az MMA Lexikonok felirat visszaköszön a borítón és az első oldalon), ugyanakkor rögtön hozzá kell tennünk, hogy ennek ellenére a lexikon egy új irodalomtörténetként olvasható. De szándéka szerint vajon irodalomtörténet kíván-e lenni a könyv, és miként viszonyul a kortárs irodalomtörténetekhez?[2] Hogyan definiáljuk ma az irodalomtörténet fogalmát, illetőleg mi a viszonya ennek a történeti irodalomértelmezéshez – ezek fontos szempontok, melyre a kötet recepciója feltehetően válaszolni fog a továbbiakban. Odorics Ferenc idézett tanulmányának konklúziója szerint „az irodalom története nem az időben egymást követően létrejött irodalmi művek jelentéseinek temporális sorrendje, ugyanis ebben az esetben az irodalomtörténet eszmetörténetet, erkölcstörténetet, ideológiatörténetet, rosszabb esetben politikatörténetet, hatalmi legitimációt-önigazolást elősegítő propagandát stb. jelent: az irodalomtörténet nem szövegek, de nem is műértelmek története”.[3] A lexikon már a címével kikerüli ezeket a kérdéseket. Újragondolva az időbeli folytonosság témakörét, a műalkotás létmódjának temporalitását, „az egyes műveket sem a szerzők alfabetikus rendje, hanem a kötetek megjelenésének időrendje szerint” sorolja be. A stílusosan 2021. március 15-én datált Előszó pedig tudatosan szűkszavú, a legszükségesebb információkat közli, mintha azt sugallná, hogy nem célja feltárni a különböző összefüggéseket, nem célja semmiféle fejlődéstörténetet írni.

Az én megközelítésemben a Magyar irodalmi művek irodalomtörténeti munka. S ha irodalomtörténet, akkor több megkerülhetetlen irodalomelméleti és (a tárgyalt alkotások recepciója okán, melyre a mű nagyban alapoz) kritikatörténeti dilemmát és kérdést kontextualizál. Nem indokolatlan a kontexuális kifejezés használata ezúttal, hiszen éppen az elmúlt évtizedekben megjelenő irodalomtörténet-írások és az ezek kapcsán kialakult viták mutattak rá a magyar irodalom társadalmi-kulturális meghatározottságából következő „aránytalanságokra”. A Magyar irodalmi művek 1956–2016 mindezekre a folyamatokra nyíltan reflektál azzal a céllal, hogy „levonja a tapasztalatot az utóbbi évtizedek teoretikus vitáiból, és a lehető legátfogóbb kép megrajzolására törekszik.” (Előszó)

A kutatás koncepciója alapján a lexikon elsősorban az 1956 utáni évtizedek irodalomtörténeti diskurzusának hiányosságait igyekszik pótolni, ez a fenti kérdésekre is részleges választ adhat. Az integratív szemlélet sokszínű szövegkorpuszt hoz létre. A kiválasztási folyamat legfőbb tulajdonsága (ti. mely művek szerepelnek az adott évszámhoz kapcsolódóan), hogy ideológiamentesen tárgyalja az adott korszak magyar irodalmát. Mindez azt is jelenti, hogy új koncepció szerint közelít az irodalmi diskurzushoz, az irodalmi kánonhoz. A perspektíva ilyen mértékű szélesítése pedig nemcsak azzal jár, hogy olyan alkotások is bekerülhetnek az egységes irodalmi látóterünkbe, amelyek eddig esetleg kívül álltak, vagy hogy a korábban alkalmazott kanonizálási mechanizmusok felülíródnak, közvetett bírálat tárgyává válnak. A kiválasztott szerzők-művek és a hozzájuk rendelt recepció figyelembevétele viszonylagossá teheti az egyes szerzők kánonban elfoglalt helyét, esetleg a befogadástörténet más aspektusaira irányítja a figyelmet. A szócikkek száma egy adott szerzőre vonatkozóan egytől-ötig terjed, ez a megközelítés érzékelteti az életművel kapcsolatos szócikkszerzői és szerkesztői elgondolásokat, az életművek hatástörténeti megközelíthetőségét.

A szócikkek fő jellemzője a szövegcentrikusság, így a szerző- és életpályák bemutatása helyett műközpontú elemzésekkel találkozhat az olvasó, de ezek is magukkal hozzák a kortárs diskurzus hatástörténeti szituáltságát. Ebből a szempontból meghatározó az elemző elméleti érdeklődése. A kötet előszava is kiemeli, hogy a munkatársak többféle tudományos iskolához tartoznak – de valószínű, hogy azonosképpen gondolkodnak az áttekintett irodalmi anyaghoz kapcsolt, történelmi és kultúrtörténeti szempontból egyaránt meghatározó időszakról, így 1956-ról vagy 1989-ről, illetve az irodalom ezekhez fűződő viszonyáról (amiről szintén állít valamit a kötet, már csak annak révén is, hogy a kezdő dátumot 1956-nál jelöli ki).

Lényeges kérdés ezek mellett, vajon mennyire lesz hatása annak, hogy a kötet saját kánont épít a kiválasztott alkotások, a szócikkszerzők, a szócikkek száma, valamint a szócikkekhez rendelt szakirodalmi hivatkozások révén, hogy hatást gyakorol a „kritikai normaképzések […] megkonstruálásá”-ra[4]. Mert a Magyar irodalmi művek értelmezésemben kanonizálja az adott művekhez kapcsolódó érvényes szakirodalmat is. Emeljük ki például, valamelyest önkényesen, saját irodalomtudományi meghatározottságunk és a kánon normarendszere alapján a következő szerzőket: Bodor Ádám, Háy János, Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Tandori Dezső. Olvasói intencióim alapján a következő szempontokat veszem figyelembe a szócikk elolvasásakor (ha koncepció alapján és nem kronologikusan olvasok): ki a szócikk írója, milyen alkotásokat emel ki az életműből, illetve mely szövegek szerepelnek a hivatkozásban. A lexikon ebből a szempontból maradéktalanul teljesíti az olvasói elvárásainkat, mivel a jelölt szócikkekhez kapcsolódó hivatkozásokban szerepelnek a befogadástörténetükben meghatározó érvénnyel jelen levő kritikusok, értelmezők.

Ugyanakkor a kronologikus szerkezeti felépítés, a kötet végén szereplő Névmutató, Címmutató és a Tartalom nagyban segítik a tájékozódást. A letisztultságot, azonos mércét a szócikkek terjedelme is igazolja: minden mű értelmező bemutatását többnyire hasonló terjedelemben ismerheti meg a befogadó. A kiválasztott alkotások száma természetesen nem arányos minden évben; csak egy példát emelnék ki ennek kapcsán: ha a kötet első és utolsó évszámát nézzük, 1956-ban öt, 2016-ban pedig hét mű elemző bemutatását olvashatjuk (1956-ban Déry Tibor Niki című műve az első, 2016-ban pedig Térey János Őszi hadjárat című szövege az utolsó szócikk.) Ebből a szempontból a lexikon révén íródik az irodalom veszteséglistája is; a kötetben szereplő utolsó évszámhoz kapcsolt szerzők közül Esterházy Péter, Térey János sincs már köztünk azóta.

A Magyar irodalmi művek 2021-ben a kortárs irodalom legfontosabb kiadványa. Alapmű, amely biztosítja az olvasó számára az értő-értelmező olvasás alapjául szolgáló szövegbázist és annak kontextusát. A holisztikus áttekintésben a mindenkori olvasó eligazodhat akkor is, ha az akadémiai közegből érkezik, ha egyetemi stúdiumokat folytat, ha érettségire készül vagy a szövegvilágokban kíván tájékozódni. A kötet komplex feladatot teljesít, de mindenekelőtt a magyar irodalom példátlan gazdagságát és értékét mutatja meg számunkra – „ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

 

MMA Kiadó Nonprofit Kft., Budapest, 2021.