Bartusz-Dobosi László
Szóra méltó
Báthori Csaba: Szó szerint minden I-II.
„A világon a legtöbb dolognak az a sorsa,
hogy egy könyvben végződjék.”
(Mallarmé)
„Ahogyan élek, az a hazám.”
(Balla Zsófia)
Keressük a műfajt, amelybe e roppant mű otthonosan befészkelhető. Korrajz? Esszéfolyam? Napló? Életrajzi regény? Dialógus? Summázat? Életgyónás? Tanúságtétel? Ars poetica? Talán mind egyszerre. Egy kiteljesedőben lévő alkotói pálya szellem- és lélektörténeti hátterének mozgalmas, filozofikus mintázata. Lelkiismereti beszéd. Vagy inkább líra. Mert, ahogy a kötet elejére – nyilván nem véletlenül – választott Renan-idézet mondja: „Amit magunkról mondunk, az mindig költészet.” Márpedig Báthori Csaba Szó szerint mindent elmond magáról.
A több mint ezer oldalnyi, enciklopédikus kitekintésű „iker-kötetekben” Füleki Gábor végzi a mélyfúrást. Kérdései, hosszabb eszmefuttatásai mint levegővételnyi szünetek tördelik és állítják irányba a hatalmasan hömpölygő szövegkorpuszt. S ha időnként ismétlődnek is a történetek – amelyek talán nem a véletlen, mint inkább az öntudatlan nyomatékosítás kis bástyái –, nem gyengítik ezt a hatalmas és mélységes irodalmi-Atlantiszt, hanem a felismert alkotói igazságokra teszik a hangsúlyt.
Ahogy a szerző keze alatt csendes tempóssággal építkeznek a válasz-szövegek, ahogy kis „regényekké” bomlanak ki a leghétköznapibb témák is, az nemcsak e dialógus, de az egész Báthori-féle alkotáslélektan műhelyébe is bepillantást enged: „…nálam a szöveg főleg szavakból kezd szerveződni, a szavak találják meg a témát, nem fordítva. Nem leíró a szövegem, hanem megidéző, nem homo fabulator volnék, hanem homo inventor, aki játék közben szédül rá a bujkáló tartalmakra.”
A pályáját műfordítóként kezdő Báthori – talán jogi végzettségéből fakadóan – a szempontok és nézőpontok változatosságának tiszteletben tartásával keresi az írásban a természetes ritmust, a középre húzó erőt, a mértéktartásban rejlő egyensúlyt. Talán ezzel a tudatosan választott „lassúsággal” is összefügg, hogy a szokványosnál később, majd negyvenéves korában jelenik meg az első, önálló kötete. „Ki kellett vetkőzni az életből, be egy időtlen buborékba, és ott tartózkodni, amíg el nem érem azt a pontot, ahol kimondhatom »figurám« kezdősorát.” Ez a buborék az ő esetében az irodalom, a „másodlagos élet”. Báthori mintha nem is a külvilágból, magából az életből táplálkozna, hanem a könyvekből, az írásokból s az ezekből levont következtetésekből.
Azt írja egyik kedvencéről, a magyar irodalmi köztudatba általa bevezetett Robert Walser svájci-német íróról, hogy „a legszebb tulajdonsága az, hogy írásra ösztönzi az embert, fejleszti benned az írót.” Talán nem tűnik előtérbe tolakodásnak e sorok írójától, ha megenged magának annyi személyeskedést, hogy a Báthori-univerzum olvasása közben pontosan ugyanezt az inspiráló szellemet érezte ki a nagy mű minden egyes lapjáról.
Báthori szempontjai, közelítési módjai szokatlanok. Valahogy az idegenbe szakadt ember másik oldalról történő közelítése és káprázatosan mély és sokrétű olvasottsága adja látásmódjának egyediségét: „…olvasni kell, mert másként üres maradsz.” A jellemére, karakterére jellemző filosz hajlam, hogy elbújjon egy-egy könyvben, életműben, vagy, ahogy ő mondja, „esztétikai csápot fejlesszen szomszédjai felé”, az olvasót is magával ragadja, s nem új horizontot, hanem ugyanannak a horizontnak másféle látásmódját mutatja fel.
A kötet rendkívüli aprólékossággal és megkapó őszinteséggel úgy veszi végig Báthori Csaba viszontagságos életútját, hogy közben a beszélgetés mindvégig életszerű marad: a statikus életút-bemutatás helyett ezeknek a fent említett „érintéseknek” az állandóan alakuló, gondolkodásra ösztönző expedíciójaként is értelmezhető.
Egyfajta állandósult kíváncsiság, kereső életmód teszi a Báthori-féle életutat állandóan frissé, gazdaggá és elmélyültté. Ő a „részletek rajongója”. Mert miközben az anamnézis, a gyermekkora való visszaemlékezés legfőbb tartópilléreivel ismerkedünk, Báthori újabb és újabb kitekintéseket tesz a materiális értelemben vett élet mögötti szellemi, spirituális univerzumba is. Család, iskola, tanárok, papok, példaképek, útkeresés, hit, kételyek, csalódások, szerelmek, emigráció, hazaszeretet, irodalom csapásvonalain át világítja meg váratlan fordulatokban megvalósuló életművének szellemi hátterét, szellemtörténeti távlatba emelt motívumvilágát.
Témaértelmezései, bármilyen irányból is közelítsünk, végül mindig az irodalomnál érnek révbe. Saját bevallása szerint is állandó lehetőségként lebeg felette az „elkönyvesedés” veszélye. „Az irodalom az élet felől érkezik, egy költészet bőrfelületén is át-átdereng néha a valóság tápláléka, és az ember végül magára marad ápolandó és kezelendő gyarlóságaival, s egész múltjából próbál kikecmeregni magasabbra, mint az valóban volt. Lehet, hogy nekem is szükségem volt egy bizonyos elsőbbségi, uralkodó szenvedélyre […] ez az olvasás, az írás – az írásba torkolló olvasás, az olvasásban nyugtatót kereső írás, tehát az irodalom csodája volt.”
A Szó szerint minden Báthori irodalom-felfogásának kalauza, a karakteréből fakadó introvertált alkotói lélektan pszichoanalízise. Lelkiismereti beszéd, amely szókimondásában, kritikai hangnemének őszinteségében szinte unikális mélységeket tár fel. Állást foglal, véleményt formál. Nem hallgat, nem hallgathat.
Magáról és a hazatelepüléskor megtalált eszme- és lélektársáról, második feleségéről, Balla Zsófiáról írja: „Valahogy mindketten a szükséges régibb hagyomány utódai vagyunk, egy letaposott, lesajnált hagyományé, amelynek hiányát csak a posztmodern hosszú haldoklása után fedezheti fel az ember. Az irodalom megszakadó csúcsívek sora, és a szakadások közt viszontagságosan tárgytalan a veszteglés.” Úgy érzi, hogy „[n]em mindenkinek jár a jelenkor”, soraiból azonban egyértelműen kiderül, hogy erre minden áron nem is vágyik. Az irodalmi hagyománytiszteletet szembeállítja a „posztmodernkedéssel” és az avval együtt járó „szerencsétlen ízléstelenségek sorá”-val, a „stiláris magánörömök ecsetélésé”-vel és a „kínosan közönséges modor orgiá”-ival. Keményen fogalmaz: „A félreértés abban áll, hogy a »faszpinabaszás« ironikus irha mögé rejtett ábrázolása döglődik a sematizmustól, és nem jobb, mint a szocreál regények favázas nyikorgása.”
Olyan érinthetetlennek kikiáltott irodalmi ikonokat is megkérdőjelez, mint a Holmi folyóirat és főszerkesztője, Réz Pál, vagy éppen a nemrégiben elhunyt Tandori Dezső. Szókimondó őszinteségében nem számol a kritikai hang esetleges következményeivel. Nem mérlegel, s erre a bát(h)or(i)ságra eddigi életműve s a művészet örök és mellőzhetetlen törvényei mellett való végérvényes elköteleződése is feljogosítja. Azt vallja, hogy ha az alkotó mindezeket félretolja, akkor „nem művészet jön létre, hanem valami más, serkentő szurrogátum, a fürge ésszel futtatott toll tojománya, maradványművészet, doku vagy tohu vagy bohu, de semmiképpen nem Kunstwerk…”
A szerző esetében azonban nemcsak a művészi megszólalásnak vannak szigorú szabályai, nemcsak az életműve, hanem életformája is mindvégig megmarad az igényesség talaján, valami végtelen tisztaság felé törekszik. Írásaiban és életvitelében is. „Ráébredtem, »rásejtettem«: a tartósság önmagában érték. Úgy kell élni és fogalmazni, hogy életed és mondásod túlterjedjen a süppedékeny kor horizontján.”
Az irodalmi hagyományok tisztelete neki alapvető tápláléka, forrása, tényleges életformája: „…az az irodalom, ezt tapasztalom, amely csak újdonságból áll, eleve felgyorsítja a megsemmisülést, elzárja az utat a hagyomány nagy műveitől, megöli hátrafordulási képességünket.” Márpedig Báthori többek között olyan elődökre, példaképekre tekint vissza, mint Rilke, Shakespeare, Goethe, Hölderlin és Walser. Azok az életművek érdeklik, amelyek a közbeszéd szakadékai és a korszellem trendi megszólalásai helyett szinte csak a belső, lélektani eseményekre összpontosítanak.
Feltehetőleg a személyes példaképekhez, íróelődökhöz való öntudatlan kapcsolódás is hasonló szempontok alapján történt: Jelenits István, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Rajnai László voltak a helyét kereső Báthori „rezervátumai”, akikhez rendre visszahúzódhatott, s akik egy-egy nehezebb életszakaszban, a maguk szándéktalan, osztatlan és főként önzetlen szerénységével segítették.
Hosszú éveken át különösen is erős szálak fűzték Rajnai Lászlóhoz, a pécsi „remetéhez”. Talán a mindkettejük karakterében rejlő visszavonultságra való hajlam is közel sodorta őket egymáshoz: „…továbbra is volt egy emberem, Pécsett az öreg Rajnai László, akiben megtaláltam ezret: mestert, barátot, mindent. Ő segített kidolgozni önmagam.” Rajnai írja róla egy 1980-as levelében: „Költői kozmoszod nem csupán zárt és áttekinthető egész, hanem függetlensége és haladási iránya teljesen önálló és a szó legjobb és legmodernebb értelmében individuális.”
Ez a Rajnai által is felismert Báthori-féle önállóság, függetlenség lehet talán annak is az oka, hogy egész pályájának egyik konstitutív eleme az elutasítás, a tudomásul-nem-vétel, s az ebből fakadó csalódottság. Hosszú oldalakon át ívelő keserű sorokban vall életművének visszhangtalanságáról.
Báthori egyik alapélménye a be nem fogadottságban foglalható össze. A családjából hozott nehéz anyagi és lelki teher, az otthontalanságból fakadó kötődésre való képtelenség, az emigráció, majd a „visszidálás” megharcolt helykeresései, az irodalmi perifériára csúszás negatív élménye, a visszhangtalanságban és visszautasítottságban felnövekvő csalódottság és a számára is elfogadható „kánonpontra” vergődés sikertelenségei rányomják bélyegüket amúgy is melankóliára hajlamos karakterére. Mindezekből együttesen is fakadnak a panasz szólamai és a rejtőzködő életforma, amit maga így fogalmaz meg: „Megvonás, szabódás, kibújás, »eltűnési viszketegség«, semlegességi mánia, utópikus egyén élet kevesek között, valami olyan létforma megteremtése, amelynek nincsen sem ideje, sem tere.”
Munkásságának hívószavai között fontos szerep jut a „hit és kétely” fogalompárnak is, amelyek végigkísérik egész pályafutását: „…én eleve vonzódom a teologikus hangfekvéshez.” Tanulságos, amolyan grandiózus lelki tükörként is felfogható az a folyamat, ahogy a beszélgetésben végigvezeti a gyermekkori hittől, az elbizonytalanodáson, sőt elforduláson, a kritikai hangnem szabadon engedésén, a más vallások felé való kitekintésen át egészen az egy szinttel feljebb való visszakanyarodásig vezető teljes kört.
Irodalom és teológia kapcsolatáról mondott sorai ennek az újonnan megtalált, másfajta vallásosságnak a tanúságtevéseként is felfoghatóak: „…a nagy költészet mindig átitatódik a teológia ízeivel. […] Az ember valahogy a költészetben a létet megalapozó titkot, alapot, bizonyosságot keresi, a teológiai mélységet. […] …a költészet az a gondolati közlekedőedény, amely a világok varázsos változatait képes magába szívni, szóvá tenni és felmutatni. […] …a költészet a teológia utolsó menedéke lehet, és az a lényeg, hogy minden írásos költészet közeledjen a teológiához.” Ez az ő esetében nemcsak elmélet, hanem valóságosan is felvállalt küldetés: „Keresem a sűrűbb matériát, a személyes sors-mozdulatok emlékeit, sőt igenis, a szenvedésetika tanúságait.”
Kétely és bizonytalanság ellenére Báthorit iránytűszerű figurának érezzük, aki életfogytiglani eltökéltséggel vallja, hogy „az esztétikai erényeket megelőzi az erkölcsi higiénia ápolása.”
Talán erre utalhat az az életmű-összegző értékelésként is felfogható summázat, amelyet az első olvasatra keserűnek ható sorok ellenére is bizakodónak érzünk: „De mi lehettem volna más, mint írás által semmi? Mindenkinek ki van jelölve az útja, miben emelkedhet senkivé. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy kilyukadjak az üres magaslatok síkjára... […] túl sokat voltam egyedül, és nem bírtam írás nélkül magam lenni. Az írás kizökkent magamból, kiemel valami kitüntetett pontra, ahol nem ismerem fel többé önmagam. […] értelmet akarok adni az utolsó időknek. Vagy, hogy azt higgyem, volt valami értelme az eredmény nélküli itt-tartózkodásnak.”
A rilkei tanítás ugyanis, miszerint egy mű „…érvényessége szükségszerűen a magányhoz kötődik, minden tülekedés a hamisság melegágya, a műalkotás nem viseli el az érintkezésnek bizonyos mértéket meghaladó mennyiségét”, nemcsak általánosságban állja meg a helyét, hanem a Báthori-életműre vonatkozóan is. Költői, prózaírói, műfordítói tevékenysége, negyedszáz saját és még egyszer ennyi fordított kötete értelmet adott/ad egy eredményes itt tartózkodásnak, s teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy igenis szóra méltó!
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.
