Nagygéci Kovács József
Jól látható, hallható
Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt
Nádasdy Ádám legújabb kötete 2019-ben látott napvilágot a Magvető Időmérték sorozatában, ott, ahol „időtálló és mértékadó verseskötetek” jelennek meg a magyar és a világirodalomból. A szerző elmondása szerint ezek a legújabb versei, ellentétben a 2017-ben megjelent Nyírj a hajamba című kötettel, ahol a 2010 óta (ekkor jelentek meg Verejték van a szobrokon címmel új és válogatott versei) keletkezett szövegeket közölte. A Jól láthatóan lógok itt című, a megjelenése óta elismerésekkel díjazott kötetben a közel ötven vers mellett egy Márk változat című (lírai) rövidpróza is olvasható kötetzáró szövegként.
A rövid kötet nem bomlik ciklusokra, és bár maga a szerző egy interjúban jelezte, hogy a versek tulajdonképpen a keletkezési idejük szerinti sorrendben szerepelnek, a szerkesztés mégis egyértelműen mutatja az ívet. A kötetcímet adó szöveg nyitóversként való szerepeltetése egyfajta programadás, ami értékelhető a Nádasdy-életmű összefoglaló pillanatfelvételeként is. Kulcsfogalma a látás: a versbeszélő lát és látható. Nézése előre tekint, a jövőbe, miközben azt mondja: „fiatalon mindig a múltba néztem”. Ez az ív feszül aztán a kötet megannyi versében, akár a determináltságot mint problémát boncolgatja (Önként és dalolva), akár az ősökre tekint vissza (Szüleim), akár egyéb módon kezd múltösszegzésbe (Se fehér, se fekete). A Van orvosom című vers például így kezdődik: „Megérkeztem én is, kedves apám-anyám / már olyan vagyok én is, mint a többi”.
Bár az új kötet nem közvetlen folytatása az előzőnek, nemcsak technikailag, de tematikailag is nagyon sok hasonlóságot mutat vele. A múlt falán résekben például ez áll: „Most is riaszt a nagyság. Mégiscsak gyáva voltam, / De persze érthetően, okosan, indokoltan. / Ezért dolgom az őrzés, mondom halkan magamnak. / A hősök, ők előre, a jövőbe rohannak, / Míg én csak hátra nézek, a múlt réseibe, / Pedig már nem remélek váltótársat ide.” A nagyot akarás riasztó volta megfogalmazódik például az Arany Jánost idéző és megszólító versben (Ijedt zavarban felkapott lepel). A szöveg egyrészt ellentétekből építkezik: ugrálás–nyugalom, robbanás–kontroll, teljesség–részlet, félhomály–fény, másrészt a versvégi kifejezések (nehezék, őr, ami/aki leszorít és tart) azt is elárulják, hogy milyen fontos, tulajdonképpen nélkülözhetetlen igazodási pont a versbeszélő számára a nagy költőelőd „úgy emberileg, mint szakmailag”. Egyébként a vers harmadik-hatodik sorai tulajdonképpen egy külön verset alkotnak, és bár érthető a szándék a körülírásra, olvasóként megelégedtem volna ennyivel is: „Nem a robbanás kell, fontosabb a kontroll, / ne a kabátról írj, inkább csak a gombról, / nem a teljesség kell. A lényeg: a részlet, / csatok, övek, kapcsok, rövidárukészlet”. Másképp, bár hasonló tisztelettel invokál Nádasdy az Adyhoz 2019 című versben. Az egymással szoros kapcsolatot az ellentétes jelentésben fenntartó és így feszültséget generáló kifejezések (arany–ezüst, régi–új, nagy–kicsi) rendszerében nem követendő, inkább elvetendő, meghaladni szükséges példaként jelenik meg az évfordulós ünnepelt költőóriás. Szándékosan használom a fogalmat, hiszen a vers zárósora is arra utal, hogy bár már alig látszik, azért „még mindig világít ott valami”, és ez nem volna lehetséges anélkül, hogy az a „valami” ne lenne hatalmas, jelentős.
Az összemérés, a viszonyítás egyértelműen az egyik leginkább használt módszere a kötet szövegeinek. Az ezekből legtöbbször kinyert eredmény, az „olyan vagyok én is” önmagában nem problémaként jelentkezik. Nincs itt másról szó, mint arról a bölcs belátásról, amelyet a halandóság, a testbe zártság mindennapos és irodalmilag is kellően pertraktált tapasztalata jelent. Nádasdy „alanyi indíttatású költészetet” művel, ami az „objektivitással látszólag ellentmondásban” van (Mohácsi Balázs), de – és ezt már Csehy Zoltán mondja a Műútban megjelent recenziójában – „szerzőként önmagához kíméletlen, amikor megkérdőjelezi magát, a szerepeit”. Az egész kötetre jellemző, témává is emelt önmegmutatás (és benne a szégyen, mi több, a szemérmesség) tehát egyfelől egyszerre erősen alanyi, ugyanakkor tárgyilagos, korrekt, tiszta.
Ehhez a beszédmódhoz a legadekvátabb regiszter az az élőbeszéd-stílus, amellyel épp úgy kerüli el a felesleges stilizációt, ahogy a nagy elődök. A nem túl távoli múltból ilyen Kálnoky László késői lírája, Illyés Gyula elmúlás-versei, vagy, hogy egy nem feltétlenül közismert példát is mondjak: Karinthy Frigyes a Nádasdy-szövegeknél hosszabb, sokszor körülményesebben megírt, de hangnemükben, beszélői pozíciójukat tekintve velük rokon szövegei. Érdemes megnézni, hogy például a Vegyen friss földet bagatell mondatai hogyan adnak mélyebb értelmet egy olyan, akár hivatalosként is olvasható kifejezésnek, mint a „mindennapos locsolási felelősség”, vagy ott a Megtorpant című vers, ahol egy rövid vázlatban megismerünk egy szereplőt, akivel majdnem tragédia történt, és a lehetőségtől utólag retten meg, amikor majd valaki elmeséli, hogy mi lehetett volna.
Nádasdy verseiben ez a közvetlen hang, a hétköznapi tónus egyszerre hozza közel és helyezi távolba a szövegek témáját. Közel kerülnek, hiszen a mindennapos események sorába az olvasó könnyen helyezkedik bele. Könnyen azonosulunk egy szerelmessel, egy az idő múlását vizsgáló alakkal, vagy a hétköznapi jelenetekben szereplő, sokszor csetlő-botló figurával. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a versbeszélő sok esetben nem egyszerűen elbeszél, hanem a narrációban elővezeti a kérdéseit is; megszámoltam, a vékonyka kötetben több mint harminc kérdő mondat szerepel, ezek legtöbbje reflexió, vagy a vizsgált tárgy eltávolítására tett kísérlet. Előbbire a legkifejezőbb példa a „Szabad kutakodnom?” – a már említett Van orvosom című versből, mert itt a teljes múlt feltárására, illetve ennek a munkának a szükségességére és lehetségességére vonatkozik a kérdés. Az utóbbira jellemző példa pedig mutat egy másik nádasdys sajátosságot: a humort. A Meggyulladt a gyújtózsinórban egy szerelem történetének nyitóképei sorolódnak, a nyitó mondattól („A buszon jöttem rá: ez szerelem”) a zárókérdésig: „De hova mentem én az 5-ös busszal?” Ez utóbbi az érzékelhető-megmagyarázható világba való visszazökkenést volna hivatott segíteni, ám a vers egésze jól mutatja, hogy mindez lehetetlen, mert bármi fontosabb lehet annál, hogy mikor hova visz egy valamilyen busz. Lám, arra már nem is lehet emlékezni, miközben – mert ezt sorolja fel gyorsan, röviden a szöveg – évtizedek emlékeit tudja egy új szerelem előhívni.
„A komolyságnak azt a közepes, / de közben azért elég rendes szintjét, / amit más alkotók vagy önjelölt, / de kétségkívül tehetséges srácok / (én magamat is közéjük soroltam) / meg tudtak célozni, sőt tartani, / ha meg is remegett olykor a hangjuk, / végül meguntam” – olvassuk a kötetzáró versben. (Az utolsó szöveg, ahogy arról már volt szó, egy próza.) A szöveg szerint az elérendő cél után újabbnak kell következnie, a vázolt helyzet átmeneti, továbblépésre indító. Éppen ezért ha vissza nem vonom is a fentebb tett kijelentést, hogy a Jól láthatóan lógok itt egyfajta öregség-líra, az elmúlással szembenéző poétika lenne, de úgy érzem, árnyalni szükséges. Nádasdy humorral sző át és árnyal, erre mindenképp érdemes figyelmet fordítani.
Már a kötetcím értelmezése is igényli, hogy felfigyeljünk a szerző állandó derűjére, az abból fakadó iróniára, öniróniára. A hasonló című versben a vershelyzetben világos a mondat értelme: két felhő között kérdésekkel megtalálva, lógva, és nem elindulva valamerre (előre!) lóg, aki épp beszél. Azonban kötetcímként minden további nélkül lehet újabb értelmezést adni a mondatnak, akár a – szintén Csehy által felvetett – villoni értelemben vett akasztott ember lógása is szóba jöhet, ahogy szóba jöhet a lógás, mint a haszontalanság, a semmittevés szinonimája. Ily módon akár a költői szerep bizonyos vélemények szerinti improduktivitása mondatik ki. És az, hogy mindez jól látható, tehát elleplezetlen, és nem azért mert elleplezhetetlen, hanem mert Nádasdy mintha kérkedne ezzel.
Pedig a költő jól láthatóan nem lóg, nagyon is munkában van, múltfeltárás és jövőfürkészés, a nyelv játékba hozása és megszólaltatása (gondoljunk a remek ritmusokra, a sokféle formára az epigrammától a szonettig, azt is említve, ahogy a két költőelődöt megszólító verseket a megszólított által előszeretettel használt formákban írja meg), és leginkább: egy ember, egy alkotó önmegmutatása túl szemérmességen, szégyenlősségen. Jól láthatóan.
Magvető, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
